Már az első útba eső tele­pü­lés meg­adta az alap­han­gu­la­tot Gali­ci­á­hoz. A legen­dás O Ceb­re­iro (mert itt két­ség­te­le­nül a legen­dás jelzőt illik hasz­nálni), mint valami zöl­dellő hegy­csú­csok közé vélet­le­nül begu­rult kis gyöngy­szem, már önma­gá­ban is varázs­la­tos. Egy­ál­ta­lán nem csoda, hogy meg­in­dítja az embe­rek fan­tá­zi­á­ját, és a Cami­nón aligha van még egy olyan hely, ahol nagyobb szám­ban for­dul­ná­nak elő para­nor­má­lis jelen­sé­gek. Itt tér meg a leg­több zarán­dok isteni sugal­latra, és az is könnyen elő­for­dul­hat, hogy az ember itt érti meg a világ­egye­tem jelen­té­sét, vagy látja meg a maga­sabb szintű sze­re­tet ösvé­nyét — akár még csu­kott szem­mel is.

Shir­ley Mac­La­ine itt kapott hírt arról, hogy előző éle­té­ben Nagy Károly tit­kos sze­retője volt (és mel­les­leg az őrült temp­lo­mos lovag, Tomás alberg­jé­ben lemú­riai és atlan­ti­szi föl­dön­kí­vü­liek bábás­ko­dása mel­lett éle­tet adott az első nőnemű lét­for­má­nak is, akármi is legyen az), a tör­té­net ele­jén már emlí­tett Sue Ken­ney pedig itt értette meg külön­böző láto­má­sok során, hogy az élet nagy trükkje mind­össze annyi, hogy sze­ret­nie kell önmagát.

A 60-​​as évek­ben itt állt szol­gá­latba az a Don Elías Valeño Sam­pedro nevű pap is, aki a leg­na­gyobb sze­re­pet ját­szotta az újkori Camino fel­tá­masz­tá­sá­ban. Miköz­ben fel­sö­pörte a rábí­zott paró­kiát, újjá­épí­tette a temp­lo­mot és úgy álta­lá­ban rendbe rakta egész O Ceb­rei­rót, még arra is maradt ideje, hogy össze­ál­lítsa az első, kimon­dot­tan gya­lo­gos zarán­do­kok­nak készült, zseb­ben is elférő Camino-​​kalauzt. Aztán ő volt az fazon is, aki a 80-​​as évek ele­jén a helyi útépítőktől kunye­rált sárga doboz fes­ték­kel elin­dult a Pire­ne­u­sok lábá­tól egé­szen a san­ti­a­gói kated­rá­li­sig, hogy fel­fesse a Cami­nót jelölő, azóta már-​​már legen­dássá vált sárga nyilakat.