Mert­hogy a Para­di­csom itt van; de leg­alábbis Galiciában.

Gali­ci­á­ban mintha még az embe­re­ket is más fából farag­ták volna. Aprók vol­tak (még a spa­nyo­lok­nál is aprób­bak), mint a hob­bi­tok, és első ráné­zésre meg­le­hető­sen mor­co­sak. Azt azért nem mon­da­nám, hogy udva­ri­at­la­nok let­tek volna vagy ilyesmi, de a lel­kes ¡Hola!–zásunkra a fal­vak­ban tén­fergő helyiek leg­több­ször csak egy bajusz alá gyűrt vak­kan­tás­sal vála­szol­tak. Rosszabb eset­ben még fej­bic­cen­tésre sem mél­tat­tak min­ket, de fura­mód ezt egy­ál­ta­lán nem bán­tuk. Egy­részt a szem­be­jövő ide­ge­ne­ket gya­na­kodva mére­getni elég ter­mé­sze­tes visel­ke­dés, más­részt pedig gon­do­lom a ked­ves­sé­gü­ket inkább a csa­lád­jukra, és nem min­den­féle jött­ment isme­ret­le­nekre paza­rol­ják, mint ahogy azt mi nor­má­lis embe­rek tesszük.

A rög­esz­més ven­dég­sze­re­tet helyett a gali­ci­a­iak sze­mé­ben egy­fajta vég­te­len kiegyen­sú­lyo­zott­ság és maga­biz­tos felsőbb­rendű­ség csil­lo­gott, mintha vala­mi­lyen szá­munkra isme­ret­len felsőbb tudás bir­to­ká­ban let­tek volna, ami­vel sok­kal job­ban meg­ér­tik a körü­löt­tük lévő világot.

– Dehoooogy! – hor­kant fel Éva, ami­kor az egyik falu­ban előad­tam ezt az elmé­le­te­met, miután már vagy az ötö­dik szem­be­jövő helyi ment el mel­let­tünk, még csak egy pis­lan­tásra sem mél­tatva min­ket. – Sze­rin­tem egy­szerűen csak a pokolba kíván­ják ezt a sok bar­mot, akik felnőtt létükre képe­sek háti­zsák­kal gya­lo­golni az erdő­ben, mint valami idi­óta kis­cser­ké­szek, és még a sze­me­tet sem képe­sek fel­szedni maguk után.

– Hóó! – nyúl­tam tátott száj­jal a háti­zsá­kom oldal­zse­bébe dugott note­sze­mért. – El tud­nád ezt ismé­telni még egy­szer? Szóról-​​szóra?