Velünk min­den­esetre nem tör­tént semmi külö­nös, ami­kor beér­tünk O Ceb­rei­róba. Átsé­tál­tunk egy turis­ta­bu­szok­kal teli­par­kolt asz­falt­si­va­ta­gon, majd némi hűsö­lés remé­nyé­ben a Camino egyik leg­ré­gebbi, 9. szá­zadi épü­lete, a kőből épült, barát­sá­gos Santa María temp­lom felé vet­tük az irányt. Állí­tó­lag itt őrzik a Szent Grált. Igaz, nem az iga­zit, csak a galiciait.

A legenda sze­rint még a 14. szá­zad­ban egy kör­nyék­beli pász­tor a vidé­ken ma is jel­lemző, cuda­rul tom­boló vihar dacára fel­ka­pasz­ko­dott a hegy­tetőre, hogy részt vehes­sen a temp­lom­ban tar­tott misén. Mivel ő volt az egyet­len, aki­nek aznap ez sike­rült, a mise­mondó szer­ze­tes nem volt túl­sá­go­san elra­gad­tatva, hiszen egy balga pász­tor miatt kény­te­len volt fel­állni a pap­lak lobogó kan­dal­lója mellől. A mise köz­ben ki is fejezte nem­tet­szé­sét, mire menny­dör­gés hal­lat­szott, a kupá­ban a misebor vérré, az ostya hússá vál­to­zott, csú­nya, makacs fol­to­kat hagyva a hófe­hér mise­kendőn. Ráadá­sul Jézus is beje­lent­ke­zett a misére, és dörgő han­gon figyel­mez­tette a meg­szep­pent papot, hogy ő is csak egy pász­tor. Iza­bella és Fer­di­nánd a szó­ban forgó mise­kel­lé­ke­ket egy­házi erek­lyékké nyil­vá­ní­totta, és a gali­ciai Szent Grál híre hamar elter­jedt egész Euró­pá­ban, később olyan ope­rá­kat is meg­ih­letve mint Wag­ner Parsifal-​​ja.

Mind­ezt rész­ben egy tájé­koz­tató füzetből tud­tam meg, amit a temp­lom bejá­rata mel­letti asz­ta­lon talál­tam egy tin­ta­párna és fa pecsét­nyo­mók tár­sa­sá­gá­ban. Elvet­tem egyet belő­lük, és amíg Éva elő­ha­lászta és lepe­csé­telte a cre­den­c­ia­lo­kat, addig én hát­rébb lépve magam elé enged­tem a mögöt­tünk hatal­mas hang­za­var­ral betó­duló buszos nyug­dí­jas cso­por­tot, és a temp­lom egyik fél­re­eső sar­ká­ban végigolvastam.