Aztán olvas­tam egy spa­nyol pár­ról, akik újra meg újra végig­jár­ják a Cami­nót a halott fiuk emlé­kére, egy Sue Ken­ney nevű kana­dai nő pedig My Camino című köny­vé­ben arról ír, hogy egy­részt kereste a helyét a világ­ban, más­részt pedig meg akarta tanulni sze­retni önma­gát, ami a könyve borí­tó­jára pil­lantva min­den két­sé­get kizá­róan reme­kül sikerült.

Aztán azt sem sza­bad elfe­lej­teni, hogy a Camino elsőd­le­ge­sen egy keresz­tény zarán­dokút, amit hűen tük­röz­nek a san­ti­a­gói Ofi­cina del Pereg­rino (Zarán­do­kiroda) hon­lap­ján talál­ható sta­tisz­ti­kák. 2006 és 2009 között, a San­ti­a­góba érkező közel fél­mil­lió regiszt­rált zarán­dok­nak majd­nem 90 szá­za­léka val­lotta, hogy val­lási (és egyéb) indok­kal indult útnak, ami – bár a sta­tisz­ti­kát sosem nehéz fél­re­ve­zetni – azért meg­döb­bentően magas arány.

Per­sze így vagy úgy, egyi­kük sem normális.

Ha a google-​​ba beüt­jük a „zarán­dok­úton van az esze” kife­je­zést, hamar kide­rül, hogy a „bolond” szi­no­ni­mája, ami azért arra enged követ­kez­tetni, hogy szen­tek tisz­te­lete ide vagy oda, régen is fur­csán néz­het­tek a föl­dön kapál­ga­tók, ami­kor a Lázár, amúgy jó kapa­for­gató fia – hogy a dró­ton lógó Jack Hitt könyv nyi­tó­so­rait idéz­zem – „kilé­pett a kuny­hó­já­ból és kije­len­tette szán­dé­kát”, majd egy hamu­ba­sült pogá­csá­val teli tarisz­nyát a vál­lára dobva elin­dult amerre zarán­dok­la­tá­nak a cél­ját sej­tette, bár­mi­lyen messze legyen is az. És ha ez még nem lenne min­denki szá­mára nyil­ván­való, miután meg­ta­po­gatta ked­venc erek­lyé­jét, sar­kon for­dult, és jobb híján elin­dult vissza­felé gyalog.