– Jó kari­ká­sak a sze­meid – mondta Éva, ami­kor a vécéből vissza­térve csat­la­ko­zott hoz­zám. – Csak nem alud­tál rosszul?

– Ha-​​ha.

– Mi „ha-​​ha”? – nézett rám ártat­lan szemekkel.

– Nem hal­lot­tad a horkolókat?

– Milyen horkolókat?

Ránéz­tem, hogy ugrat-​​e, de fáradt­ság­nak nyoma sem volt az arcán. – A Nagy­med­vét sem?

– Milyen Nagy­med­vét? – húzta fel a szemöldökét.

– Mind­egy – legyin­tet­tem, majd átad­tam neki a cigis­do­bozt és a félig teli (nekem aznap reg­gel félig üres) műa­nyag kávés­po­ha­rat, és a mosdó felé indultam.

Min­den fáradt­sá­gom elle­nére azon­ban egy gyors össze­pa­ko­lás után a magyar egye­te­mis­ták mögött sereg­haj­tó­ként elhagyva az alber­get meg­le­hető­sen izga­tot­tan áll­tam a napunk elé. Egy­napi kényel­mes járó­földre, 21 kilo­mé­ter­nyire volt ugyanis Navarra közel 200 000 lakosú tar­to­má­nyi szék­he­lye, a Camino leg­na­gyobb, Spa­nyol­or­szág pedig talán leg­hí­re­sebb és nem mel­les­leg leg­jobb élet­kö­rül­mé­nyeit nyújtó városa, Heming­way és a dél-​​amerikai beván­dor­lók ked­vence, a basz­kok által csak Iruñaként emle­ge­tett Pamplona.

A város tör­té­nete több mint két­ezer évvel ezelőttre nyú­lik vissza, és épp csak annyira izgal­mas, mint bár­me­lyik másik euró­pai nagy­vá­rosé. Volt egy­szer egy Pom­pe­ius nevű római had­ve­zér (mel­les­leg szak­má­já­nak a leg­jobbja, bár a rossz nyel­vek azt sut­tog­ják, hogy csak saját maga sze­rint), aki egy reg­gel azzal a min­denki szá­mára nyil­ván­va­lóan ismerős érzés­sel ébredt fel pom­peji vil­lá­já­nak fényűző háló­já­ban, hogy el kell fog­lal­nia Hispániát.