Úgy okos­kod­tam, hogy a manus majd azt fogja hinni, hogy lehaj­lás köz­ben vélet­le­nül ráült az ágy kere­tére, ami ugye­bár pont olyan érzés, mint ami­kor segg­be­bil­len­tik az embert, csak abban nem vol­tam biz­tos, hogy végig tudom-​​e csi­nálni röhö­gés nélkül.

– Hé! – jelent meg ebben a pil­la­nat­ban Éva feje a felső ágy pere­mé­nél. – Alszol?

Nem moc­can­tam.

– Zoli! – szólt le újra Éva, figyel­men kívül hagyva a nyil­ván­való tényt, hogy ha nem vála­szo­lok az talán azt is jelent­heti, hogy alszom. – Alszol?

– És te miért nem alszol? – szi­szeg­tem vissza a fogaim között, amire a manus hát­ra­pil­lantva motyo­gott felénk valami köszö­nés­fé­lét, majd egy utol­sót lökve az ágyun­kon fel­len­dí­tette a háti­zsá­kot a hátára, és elé­ge­det­ten dör­mögve a kijá­rat felé indult.

– Pisilni kell – hup­pant le mel­lém Éva a felső ágyról.

– Ezért ébresz­tet­tél fel? – kér­dez­tem, de már el is tűnt a félhomályban.

Ilyen körül­mé­nyek között per­sze kép­te­len­ség lett volna vissza­aludni, ezért a las­san vilá­go­sodó háló­ban az egyre zajo­sab­ban sze­rel­kező háti­zsá­ko­so­kat hall­gat­tam, és csu­kott szem­mel fekve pró­bál­tam olyan meg­nyug­tató dol­gokra gon­dolni, mint az előző reg­geli madár­csi­cser­gés vagy egy Buddha alakú füldugó.

Ami­kor már tel­je­sen kivi­lá­go­so­dott fel­kel­tem, a bejá­rat mel­letti kávé­au­to­ma­tá­ból sze­rez­tem egy kávét, majd az épü­let előtti padok egyi­kére leülve rágyúj­tot­tam, és az udvar­ról kifelé szál­lin­gózó pereg­ri­nók közül pró­bál­tam kiszúrni, hogy vajon melyi­kük lehe­tett a Nagymedve.