« | Mivel a nagyszájú Pompi (ahogy szerintem a katonái a háta mögött hívták) az a fajta fickó volt, aki nem félt az lenni, aki lehetett volna, a seregei élén azon nyomban el is indult Ibéria felé, ahol akkoriban egy félszemű, Quintus Sertorius nevű hadvezér volt a Jani. Mivel a hadműveletek alatt a római légióknak valahol állomásozniuk kellett, Pompeius nem sokkal a Pireneusokon való fáradtságos átkelés után egy folyó partján elterülő bokros pampára mutatva megalapította Pompaelót, a későbbi Pamplonát, aminek a neve remélem nem igényel további magyarázatot. Amikor aztán nyolcórányi napon aszalódás, jópár izzasztó emelkedő és egy hosszú külvárosi menetelés után az Arga partjára érve végre megpillantottuk, hogy kétezer éve hová mutatott Pompi, az első gondolatom az volt, hogy egy ekkora városban csak találunk majd valahol egy kempinget. Ám a folyó kanyarulatait követő szabadidőparkban egy angolul egészen jól beszélő, kedves helyi biciklista apró kuncogások közepette közölte, hogy azt már hét kilométerrel ezelőtt elhagytuk, így a sorsunkba beletörődve – én pedig Hemingway azon javaslatára is fittyet hányva, miszerint Pamplonába senki se vigye magával a feleségét – a városfalak felé indultunk, hogy megkeressük az alberget. Az impozáns Portal de Francián keresztül beléptünk az óvárosba, és alig száz méterrel odébb, jobbra, egy hangulatos, dúslombú fákkal árnyékolt terecskén hamar meg is találtuk. A recepciós papírmunka után egy mutatós falépcsőn felcaplattunk a második emeleti hálókhoz, és jó ideig bolyongtunk a szinten kialakított labirintusban, mire találtunk egy kisebb szobát, ami minden várakozásunkat felülmúlóan tiszta, tágas és egyelőre még teljesen üres volt. 99/382
|
» |
Hozzászólások (2):
Mondjad!
Olvasom írásodat és nekem tetszik!
Megosztás: