7

Ami­kor leg­kö­ze­lebb kinyi­tot­tam a sze­mem még min­dig tök sötét volt, ami nem nagyon lát­szott zavarni a korai indu­ló­kat abban, hogy az ágyak között pus­mogva sur­rog­tas­sák a nej­lon­zacs­kó­kat és a háti­zsák­jaik cip­zár­ját. Egy árny (egy meg­le­hető­sen ter­me­tes lény, és a szu­szo­gá­sá­ból ítélve a nem­rég még mel­let­tem fúj­tató Kom­presszor) az ágyunk végé­nél épp azon mes­ter­ke­dett, hogy betusz­kolja a háló­zsák­ját a föl­dön álló háti­zsák­jába, ami (és most tapasz­ta­lat­ból beszé­lek) egy­ál­ta­lán nem gye­rek­já­ték. Folya­ma­tos dör­mö­gé­séből ítélve nem is volt elé­ge­dett a dol­gok állá­sá­val, és talán éppen emi­att nem is vette észre, hogy min­den lehaj­lás­kor lökött egy aprót az ágyun­kon a mére­tes tom­po­rá­val, ami ötlet­adóan veszé­lyes közel­ség­ben sötét­lett a tal­pam­hoz. Mind­össze annyit kel­lett volna ten­nem, hogy a leg­kö­ze­lebbi lehaj­lás­nál lökök egyet rajta, és a sze­me­i­met gyor­san lecsukva úgy teszek, mintha az iga­zak álmát alud­nám, ami két­ség­kí­vül eléggé gye­re­kes csíny­te­vés­nek szá­mí­tana már az én koromban.

Ezt ala­po­san fon­to­lóra véve egy másod­perc­cel később már fel is húz­tam a tér­dem, oldalt for­dí­tot­tam a fejem, és célra tar­tott talp­pal vár­tam a követ­kező alkal­mas pillanatot.