Csak órák­nak tűnő for­go­ló­dás után ájul­tam végre álomba, ami­ben egy csomó egy­forma (talán csí­kos?) ruhás fér­fi­val ültem együtt egy óri­ási ebédlő egyik hosszú asz­ta­lá­nál. A pael­lá­mat kana­laz­tam, és az alu­mí­ni­um­tál­cák csö­röm­pö­lé­sén át fél fül­lel hal­lot­tam a mögöt­tem ülő két fickó beszélgetését:

– Hé Paco! Nem tod mé' van benn a kis Ungaro?

– Állí­tó­lag a Zub­iri alberg­ben pépesre vert egy zarándokot.

– Nemá?

– Jaaa... Éjjel... A hálózsákjában.

– Puszta kézzel?

– Neeem. Egy olyan fahu­sáng­gal, amit a leg­i­di­ó­tább zarán­do­kok cipel­nek magukkal.

– Osz' mé' csinálta?

– Aszon­gyák a tag túl han­go­san horkolt.

– Car­los sze­rint mel­lém rakják.

– Hor­kolsz?

– Mint egy medve.

– Akkó' a tévéd maj' a enyimé lehet?