Unal­mam­ban végig­vet­tem hát a görög ábécé betűit vissza­felé, és mire leér­tem alfába, a töb­biek már szu­nyál­tak mint a mor­mota, ami­nek akár örül­het­tem is volna, de ezzel egy­idejű­leg bein­dul­tak a hor­ko­lók, és pár perc múlva már tel­jes erő­vel lebeg­tet­ték a lepedőket.

Rög­tön jobbra, mel­let­tem tanyá­zott a Kom­presszor, a hosszú, már-​​már aggo­da­lomra okot adóan hosszú csönd utáni hatal­mas szusszan­tá­sa­i­val. Aztán vala­hol mögöt­tem, a háló egyik sar­ká­ban dur­molt a Vad­kan, aki időn­ként akko­rát hor­kan­tott, hogy sze­rin­tem még saját maga is fel­ri­adt rá. Jobbra fölöt­tem volt sze­mé­lyes ked­ven­cem, a Kis­ma­lac, aki állandó, ám nagyon halk (már-​​már ked­ves) röfö­gé­sé­vel nem sok vizet zavart. Velük nem is lett volna külö­nö­sebb gond, ám a Vad­kan­nal átel­le­nes sarok­ban tanyá­zott min­den hor­ko­lók kirá­lya, a csil­lag­ké­pek­ből is jól ismert Nagy­medve, aki úgy nyomta, hogy nehéz volt elhinni, hogy köz­ben nem fáj neki. A hor­ko­lása az utca túl­ol­da­lán álló épü­le­tekről vissz­hang­zott. Talán még Ron­ces­val­les­ben is hallották.

Időn­ként meg­bök­hette valaki, mert el-​​elhallgatott, de aztán az alig fél­perc­nyi szü­ne­tek­ben beállt csend után (ami köz­ben per­sze Kom­presszor, Vad­kan és Kis­ma­lac bará­tunk azért nem pihent) újra­kezdte a műsort.

Csak feküd­tem az ágyon nyi­tott szem­mel, azon tépelődve, hogy vajon mennyire leszek fáradt majd más­nap ha ez így megy tovább, és azt sem nagyon értet­tem, hogy vajon miért nem olyan­kor ala­kul vál­ság­stáb, ami­kor iga­zán szük­ség lenne rá. Fia­tal suhan­cok han­gos­ko­dása az ablak alatt, meg riasz­tó­vij­jo­gás? Az igazi ellen­ség végig itt lapult közöttünk.