Az idő múlá­sá­val aztán a zárt abla­kok mögött a hőmér­sék­let addig emel­ke­dett, hogy mire a fia­ta­lok oda­kint fel­osz­lot­tak, a háló­ban már egé­szen kel­le­mes sza­u­na­han­gu­lat ural­ko­dott. Ami­kor az utolsó kipu­fogó is messze dübör­gött már, valaki újra kinyi­totta az abla­kot, amit min­den­hon­nan elis­merő mor­mo­lás kísért, de szinte ugyan­ab­ban a pil­la­nat­ban, ahogy a háló újra elcsen­de­se­dett, mint­egy varázs­ütésre bein­dult a közel­ben valami riasztó.

Pár per­cig vadul vij­jo­gott, majd kis időre elhall­ga­tott, aztán újra rákez­dett, és ismét elhall­ga­tott. Így ment ez jó ideig, nem is csoda, hogy valaki nagy mér­ge­sen megint becsapta az abla­kot. Aztán valaki újra kinyi­totta, majd sötét árnyak suhan­tak el az ágyam mel­lett, és pár perc múlva kupak­ta­nács ala­kult a háló köze­pén, amibe a sze­ren­csés ágy­vá­lasz­tás­nak köszön­hetően szó sze­rint bele­ló­gott a fejem. Így fel sem kel­lett áll­nom, hogy részt vegyek a dis­kur­zus­ban, bár a halk spa­nyol sus­mus­ból – ami az érvek-​​ellenérvek szá­má­nak növe­ke­dé­sé­vel egye­nes arány­ban han­go­so­dott – mind­össze annyit értet­tem meg, hogy az ese­mé­nyek két cso­portra osz­tot­ták a vitat­ko­zó­kat asze­rint, hogy a mele­get vagy a riasztó vij­jo­gá­sát része­sí­tet­ték előnyben.

Mivel nem vagyok az a korán­fekvő típus, a dol­gok ala­ku­lása eddig inkább csak mulat­ta­tott, ám ami­kor a sus­mor­gók közül valaki a könyö­ké­vel lelökte az egyik szá­radó zok­ni­mat az ágy kere­téről, és az a hom­lo­kom köze­pén lan­dolt, tün­tető­leg fel­ül­tem, az ágy másik végébe dob­tam a pár­ná­mat, és átfordultam.

A vál­ság­stáb azon­ban ekkorra már fel is osz­lott. Az ablak végül nyitva maradt, valaki elment intéz­kedni riasztó ügy­ben, és tíz perc múlva már újra csend és nyu­ga­lom honolt a hálóban.