Lin­zoa­in­tól a Camino szinte rög­tön fel­felé indult egy nap­sü­tötte domb­ol­da­lon, majd befu­tott a fák közé, és 4 kilo­mé­te­ren át a Mecsek dús erdeit idéző kel­le­mes árnyék­ban gya­lo­gol­tunk, egé­szen a 801 méter magas Alte de Erro–ig. Innen újabb 4 kilo­mé­te­ren át 300 térd­re­pesztően mere­dek métert eresz­ked­tünk lefelé egy köves ösvé­nyen, mire a fák fölött végre meg­lát­tuk Zub­iri házait.

Talán az egész napos gya­log­lás köz­ben a lelki sze­me­ink előtt lebegő hűsítő zuhany és pihe-​​puha ágyikó miatt volt, min­den­esetre a mind­össze 422 lakosú Zub­i­rit vala­mi­ért sok­kal szebb hely­nek kép­zel­tük. Bár leg­ko­ráb­ban 1040-​​ben tesz­nek róla írá­sos emlí­tést, az új épí­tésű lakó­park­ja­i­val, a szé­les és nyíl­egye­nes főut­cát sze­gé­lyező par­ko­ló­i­val és a bal szé­lén bal­jó­san füs­tölgő gyár­ké­mé­nyek­kel úgy tűnt, mintha csak pár éve pat­tant volna ki a föld alól.

Zub­iri magya­rul Hidas-​​t jelent (zubi: híd — iri: falu), és nevét bizo­nyára a város egyet­len neve­ze­tes­sége, az Arga folyó felett rogya­dozó közép­kori kőhíd miatt kapta, amit Puente de la Rabia–nak hív­nak. Ez magya­rul annyit tesz, hogy a Veszett­ség Hídja még­pe­dig azért, mert a középső pil­lére rejti egy bizo­nyos Szent Qui­te­ria marad­vá­nyait, és a legenda sze­rint ha a helyiek három­szor kör­be­hajt­ják a veszett­ség­ben szen­vedő jószá­ga­i­kat körü­lötte, akkor azok cso­dás módon fel­épül­nek a halá­los kórból.

Bár ez ter­mé­sze­te­sen badar­ság, és nagy a gya­núm, hogy a helyiek is inkább állat­or­vosra bíz­zák manap­ság az ilyes­mit, ha mind­ezt akkor tudom, bizo­nyára szí­ve­seb­ben leug­rot­tam volna a folyó­me­der­hez egy kari­kára, ahe­lyett hogy az ujj­be­gye­men vöröslő egérharapás-​​nyomokat tapo­gatva csak úgy simán átsán­ti­ká­lok a hídon.