A pri­vát zarán­dok­szál­lást, az Alber­gue Zal­dikót a híd túl­ol­da­lán álló lakó­park köze­pén hamar meg­ta­lál­tuk. Bekuk­kan­tot­tam a tárva-​​nyitva hagyott bejá­rati ajtón az elő­térbe, de mivel azt olyan szűk­nek talál­tam, hogy még meg­for­dulni is alig tud­tam volna benne, és ráadá­sul amúgy sem volt ott egy lélek sem, azon nyom­ban hát­rálni kezd­tem kifelé.

– Mind­járt jön a hos­pi­ta­lera – szó­lalt meg ekkor valaki bal­ról, és akko­rát ugrot­tam, hogy csak a háti­zsák pánt­jai tar­tot­tak vissza attól, hogy ijed­tem­ben ki ne ugor­jak a bőrömből.

– Jesszus, nem kéne itt halálra ijesz­teni az embert! – néz­tem szem­re­há­nyóan a bejá­rati ajtó mögötti szűk kuc­kó­ból felém pis­logó afro­fri­zu­rás lányra.

– Bocs – mondta egy­ál­ta­lán nem bűn­bá­nóan, majd elis­mé­telte, hogy a gond­nok elment vala­hová, de mind­járt visszajön.

– És mennyi a szál­lás? – tér­tem a lényegre.

– 10 euró, de van ingyen inter­net – muta­tott az asz­ta­lon előtte álló számítógép-​​monitorra.

– Az jó – pil­lan­tot­tam rá, de mivel az állami szál­lást olcsóbb­nak (és egy­ben tága­sabb­nak) remél­tem, tovább érdeklőd­tem: – Nem tudod hol van a másik albergue?

Bár nem tudta, a javas­la­tára tovább indul­tunk a köz­pont felé, és úgy ötven méter után el is értük Zub­iri szé­les főut­cá­ját. A sar­kon egy vásár­lás­ból épp haza­felé tartó, műbőrtatyós-​​löttyedtgatyás öregúr össze­hú­zott sze­mek­kel végig­mérve min­ket kér­de­zés nél­kül jobbra muta­tott, majd motyo­gott is hozzá vala­mit, de mivel egy szót sem értet­tünk belőle, csak meg­kö­szön­tük az útba­iga­zí­tást, és a jel­zett irányba indultunk.