– Ma este meg kéne szállni egy olyan albergben.

– Jó ötlet – mond­tam, majd a könyö­kö­met diszk­ré­ten az olda­lam­hoz szo­rítva fel­tá­pász­kod­tam, és a háti­zsák­ból elő­ko­tor­tam a saint-​​jean-​​i iro­dá­ban kapott albergue-​​listát, amely rend­kí­vül hasz­nos­nak bizo­nyult az egész Camino alatt.

– A követ­kező alber­gue Zub­i­ri­ben van – boga­rász­tam ki a papír­ról. – Mind­járt kettő is. Egy állami, meg egy privát.

– És milyen messze van­nak? – kér­dezte Éva.

– Egy­más­tól?

– Hülye! – csó­válta a fejét. – Innen.

– 22 kilométer.

Vagyis éppen egy­napi járó­földre. Gyor­san sát­rat bon­tot­tunk (per­sze előbb meg­vár­tam, amíg Éva kila­kol­tatja az óri­ás­bo­ga­rat), majd össze­pa­kol­tunk, és a kel­le­me­sen sík, bükk­fák­kal sze­gé­lye­zett ösvé­nyen alig negyed­óra után elér­tük Espi­nalt. A falu ele­jén álló kút­nál meg­mo­sa­kod­tunk, majd barát­sá­gos csa­ládi házak között elha­ladva kiér­tünk a főut­cára. Itt egy kis kóvály­gás után jobbra for­dul­tunk, majd az egyik ház első trak­tu­sá­ban beren­de­zett hami­sí­tat­lan, magyar falusi mini­á­bé­cére emlé­kez­tető Erburu pék­ség­ben, egy ked­ves szeny­órá­tól vet­tünk friss baget­tet, sza­lá­mit, saj­tot és cso­kit, ami­ket kicsit odébb, a főutca túl­ol­da­lán, egy padra lete­le­pedve rög­tön be is vágtunk.

Utána elszív­tunk egy cigit, és útba­i­ga­zí­tot­tunk pár Bur­gu­ete felől érkező zarán­do­kot, majd a sárga kagy­ló­kat követve mi is kisé­tál­tunk a falu­ból, és szá­mos har­so­góan zöld leg­elő között átgya­lo­golva, egy kitar­tóan emel­kedő ösvé­nyen, a tűző nap­sü­tés­ben meg­mász­tuk a 922 méter magas Alto de Mez­qui­riz–t.