6

Ami­kor reg­gel esze­ve­szett madár­csi­cser­gésre ébredve fel­pat­tan­tak a sze­meim (való­já­ban a csi­pá­tól csak szép las­san nyíl­tak ki, mint a pár napos kis­macs­ká­nak) Éva már ébren volt, és a háló­zsák­ján gub­basztva aggódó kép­pel vizs­gált a sátor falán egy moz­du­lat­la­nul ücsörgő boga­rat, ami­lyet (és amek­ko­rát) még sosem lát­tam azelőtt.

– Navar­rai sátor­po­loska – mond­tam a leg­jobb Nati­o­nal Geo­gra­p­hic narrátor-​​hangomon, és köz­ben az előző reg­geli lec­kéből okulva pró­bál­tam olyan óva­to­san kinyúj­tóz­kodni, hogy lehető­leg ne gör­csöl­jön be egyet­len tagom sem. – A csí­pése nem halálos.

Éva erre kissé elhú­zó­dott a bogár­tól, majd fél sze­mét rajta tartva visszadőlt, és a vál­lamra haj­totta a fejét, amitől min­dig oltári macsó­san érzem magam.

– Nincs ked­vem gya­lo­golni – mondta.

– Pedig klassz lesz, meg­lá­tod – mond­tam, és hogy tel­jes legyen a macsó­ság, fel­emel­tem a karom, hogy átölel­jem Évát, aki­nek erre olyan ködös lett a tekin­tete, mint egy olyan szí­nes­tol­las alta­tó­lö­ve­dék­kel seggbe lőtt oroszlánnak.

– Ránk férne egy zuhany is – mondta fátyo­los hangon.

– Ja – enged­tem vissza a karom.