A köz­szol­gá­lati fel­ada­to­kat is ellátó, elke­rí­tett leg­elők kapuit önki­szol­gáló rend­szer­ben kel­lett nyitnunk-​​zárnunk magunk előtt és mögött, ami­vel egé­szen addig nem is volt prob­léma, amíg az egyik kapu túl­ol­da­lán várat­la­nul egy nagy csa­pat sárga háromszög-​​fülbevalós, hosszú szem­pil­lás, iga­zán csi­nos szar­vas­marha lánnyal nem néz­tünk tehén­sze­met. Per­sze jól tudom, hogy ez remek alka­lom lett volna arra, hogy bizo­nyít­sam macsó­sá­go­mat, de mivel mi városi gye­re­kek csak a Spekt­rum tévén látunk tehe­net, inkább tanács­ta­la­nul hát­ra­néz­tem Évára.

– Nem lehet, hogy ezek bikák? – kér­dez­tem, mert a jám­bor tekin­te­tek fölött szar­vak (igaz, aprócska, de még­is­csak szar­vak) meredeztek.

– Tőgyük van... – muta­tott előre Éva.

– Jaaaa... tény­leg – nyug­táz­tam a tehe­nek hátsó fer­tá­lya alá pis­lantva, majd vál­lat vonva csak áll­tam tovább.

– Itt akarsz állni egész nap? – kér­dezte Éva pár másod­perc múlva tel­jes jog­gal, ugyanis éppen az volt a ter­vem, hogy ott állok majd egész nap. Leg­alábbis addig, amíg a reg­gel óta egyre növekvő for­galmú Cami­nón arra nem jár egy nálam sok­kal bát­rabb háti­zsá­kos, lehető­leg – ha már válasz­tani lehet – egy oszt­rák tehénpásztor.

– Dehogyis! – hábo­rod­tam fel. – De ne zavar­jon meg az ártat­lan pofá­juk. Olvas­tam vala­hol, hogy a patá­sok Afri­ká­ban több embert meg­öl­nek, mint az oroszlánok.

– Itt nin­cse­nek oroszlánok.

– De patá­sok van­nak – mutat­tam a leg­kö­ze­lebb kérődző tehénre, aki a szája sar­ká­ból kilógó fűcso­mó­val épp úgy nézett ki, mint egy szi­va­rozó Al Capone.