Mivel a gya­log­lá­son felül egy oda-​​vissza közel 5000 kilo­mé­te­res útnak néz­tünk elébe és mind­kettőnk­nek volt már ilyes­mi­ben része, a Camino földi meg­kö­ze­lí­té­sét és elha­gyá­sát még csak futó gon­do­lat­ként sem vet­tük számításba.

Maradt tehát a repülő, ami­vel kifelé menet a leg­na­gyobb remény­sé­günk egy jó ideig Pamp­lona maradt, ami viszont magán a Cami­nón fek­szik, úgy 70 kilo­mé­terre St-​​Jeantól. Elvo­na­tozni onnan egy óra alatt St-​​Jeanba, hogy aztán majd négy nap alatt vissza­gya­lo­gol­junk, nem tűnt túl prak­ti­kus­nak, mint ahogy a többi szóba jöhető olyan város sem, mint Bor­deaux, Tou­louse, Bil­bao, Bar­ce­lona vagy Mad­rid, ame­lyek mind túl távol, több száz kilo­mé­terre vol­tak St-​​Jeantól (vagy éppen San­ti­a­gó­tól, ha már itt tartunk).

Az egész oda– és vissza­ju­tás már épp kez­dett nagyobb kaland­nak ígér­kezni, mint maga a Camino, ami­kor eszembe jutott egy Magyar­or­szá­gon akkor még tel­je­sen isme­ret­len ír légi­tár­sa­ság: a RYANAIR, akik­kel egy­szer Lon­don és Párizs között röp­köd­tem fillérekért.

Ki gon­dolta volna, a céget 1985-​​ben egy Ryan nevű csa­lád ala­pí­totta egy min­den szem­pont­ból jelen­ték­te­len dél-​​ír város, Water­ford és Lon­don közötti járat­tal, amin egy olyan apró, mind­össze 15 férő­he­lyes pro­pel­le­res gép repült, hogy a sze­mély­zet fel­vé­teli kri­té­ri­u­mai közt sze­re­pelt a 158 cen­tis ala­csony­ság. Aztán tel­tek az évek, és a kevésbé frek­ven­tált helyekre spe­ci­a­li­zá­ló­dott tár­sa­ság mára az euró­pai fapa­do­sok kirá­lya­ként 227 Boe­ing­gel 60 mil­lió utast röpít 25, főleg euró­pai ország 151 váro­sába, köz­tük Biar­ritzba (ahol a Saint-​​Jeanhoz leg­kö­ze­lebbi, mind­össze 50 kilo­mé­terre fekvő repülő­tér van) és San­ti­a­góba is.