– És van ott valami ten­ger­part a közel­ben? – kér­dezte pár pil­la­nat­nyi töp­ren­gés után.

– Ten­ger­part? – vigyo­rog­tam, mint a szi­ma­tot fogott por­szí­vó­ügy­nök. – Hív­juk inkább óce­án­part­nak! És mel­les­leg talán a világ egyik legszebbje!

– Óce­án­part? – csil­lant fel Éva szeme. – Melyik óceáné?

– Hát az Atlan­tié – bök­tem rá a tér­ké­pen a nagy kék­ségre Spa­nyol­or­szág bal felső sarka mel­lett. – Ott vár min­ket a végén, Finisterrében!

Éva erre elnyomta a cigit, majd egy örök­ké­va­ló­ság­nak tűnő per­cig maga elé meredve fon­tol­gatta a lehetőségeket.

– Elme­gyek veled a Cami­n­óra – mondta végül azzal a hang­súllyal, amitől min­dig félek egy kicsit. – Egy feltétellel.

– Per­sze – von­tam meg a vál­lam; bár­mibe bele­men­tem volna, hogy ne kell­jen egye­dül gyalogolnom.

– Ha utána leg­alább egy hétre leme­gyünk arra a partra.

– Naná – mond­tam fülig érő száj­jal –, de akkor mind­járt 50 napra kéretőzz el.

Miután az Éva főnöke egy ren­des pali (bár végül csak 40 napra engedte el), máris közö­sen áll­hat­tunk neki a Camino meg­kö­ze­lí­té­sé­nek a meg­szer­ve­zé­sé­hez, ami már az első perctől kezdve egy kisebb­fajta logisz­ti­kai bra­vúr­nak ígérkezett.

Az út leg­nép­szerűbb kiin­du­ló­pontja, a fran­cia Pire­ne­u­sok­ban meg­bújó baszk városka, Saint-​​Jean-​​Pied-​​de-​​Port, és egy­ér­telmű vég­ál­lo­mása, a Spa­nyol­or­szág észak­nyu­gati csücs­kén fekvő San­ti­ago de Com­pos­tela egyike sem az a kimon­dot­tan könnyen meg­kö­ze­lít­hető turistaparadicsom.