Igaz, csak lon­doni átszál­lás­sal és Graz­ból, na de aki valaha is pró­bált már eljutni Pécsről Feri­hegyre, az pon­to­san tudja, hogy miért nem bán­kód­tunk túl­sá­go­san emiatt.

Az első igazi, indu­lás előtti izga­lom akkor futott át raj­tam, ami­kor május utolsó vasár­nap­ján végre sike­rült kisak­koz­nunk a Rya­nair hon­lap­ján a dátu­mo­kat, kitöl­töt­tünk min­den rub­ri­kát, és már csak annyi dol­gom maradt, hogy a FIZETEK gombra kattintsak.

– Na? – néz­tem Évára, mert­hogy jegyek­kel a kéz­ben már nem volt visszaút. – Menjünk?

– Men­jünk! – bólin­tott egy másod­perc­nyi habo­zás után, és már kat­tin­tot­tam is.

Nagy­já­ból ez volt az a pil­la­nat is – pon­to­sab­ban más­nap, fal­lab­dá­zás köz­ben –, ami­kor végre Krup­nyek elé mer­tem állni a val­lo­más­sal, hogy Évá­val megyek cami­nózni. Na nem mintha azon aggód­tam volna, hogy még­is­csak jönni akar (bár azóta is ezt állítja), de Krup­nyek akko­ri­ban úgy 60 kiló­val töb­bet nyo­mott nálam (és saját magá­nál is, ami­nek egy részétől sze­rin­tem épp a Cami­nón akart meg­sza­ba­dulni), ami nézet­el­té­ré­sek ese­tén nem elha­nya­gol­ható súlykülönbség.

– De nagy geci vagy te bazd­meg! – hor­kant fel sok­kal meg­értőb­ben, mint amire szá­mí­tot­tam. – Beug­ratsz, hogy kaminnyó... meg hogy 40 napig sza­ba­dok leszünk, mint a mada­rak... Erre elmész az Évával...

– Kérsz egy Red Bullt? – bic­cen­tet­tem a bár­pult felé. – Amúgy meg egy szó­val se mond­tam, hogy nem jöhetsz velünk...

– Per­sze, én meg majd kint szá­mo­lom a csil­la­go­kat, amíg ti bent dug­tok a sátor­ban, mi?