5

– Azt hit­tem már sosem érünk ide – fúj­tam ki elé­ge­det­ten a füs­töt, ami­kor jó fél­órá­val később már a ron­ces­val­lesi bádog­tetős kolos­tor előtti füvön heve­rész­tünk lecipőt­le­nítve. – Jó erős ez a cigi, mi?

– DU-​​CA-​​DOS – betűzte ki Éva a már­kát a piros-​​fehér cigis­do­boz­ról, amit az első utunkba eső étte­rem­ben, a dél­utáni üres­ség­től kongó La Posadában sze­rez­tük egy automatából.

Körü­löt­tünk még jópár elpil­ledt zarán­dok ücsör­gött a füvön, akik közül szinte mind­del talál­koz­tunk már az elmúlt két nap­ban. Volt, aki az épü­let előtti padon ülve olvas­ga­tott, vagy nap­lót írt; páran a cso­mag­ja­i­kat ren­dez­get­ték, vagy mel­let­tünk beszél­get­tek, és vol­tak, akik a füvön csu­kott szem­mel elte­rülve pró­bál­ták meg fel­töl­teni leme­rült ele­me­i­ket a kel­le­mes nap­sü­tés­ben. Hoz­zánk hason­lóan mind­annyi­u­kon nyo­mot hagyott a nagy hágón való átke­lés, egyet­len fia­tal pár kivé­te­lé­vel, akik kisi­mult, nap­bar­ní­tott arc­cal nevet­gél­tek a gye­pet sze­gé­lyező ala­csony sövénynél.

A zarán­do­kiroda csak fél óra múlva nyi­tott, és mivel a mind­össze 24 lakosú, pár val­lási épü­letből, alberg­ből és étte­remből álló Ron­ces­val­les nem túl érde­kes hely, addig hadd mesél­jem el, hogy mi min­dent tud­tam meg azóta Jakab testvérünkről.