Lenéz­tem a muta­tó­uj­jamra, ahol két kis piros pont­ból már ki is buggyant a vér.

– Sze­rin­ted ege­rek lehet­nek veszet­tek? – kér­dez­tem Évá­tól, aki egy „Miért kell min­dent meg­fog­dosni?” pil­lan­tás­sal meg­vonta a vál­lát. Az egér ekkorra már a fűcso­mók közül újra kivergő­dött az ösvényre. Újra meg­cél­zott, majd a cipőm­höz érve elkezdte harap­dálni a szélét.

– Ez hülye – mond­tam, és hitet­le­nül néz­tem, ahogy fel­má­szik a Win­kem tete­jére. Elő­ször arra gon­dol­tam, hogy csak meg kéne len­dí­te­nem a lábam, és az egér már röpülne is, aztán meg­len­dí­tet­tem a lábam, és az egér már röpült is, szép nagy ívben, be a fák közé, kalim­páló lábacs­ká­i­val hasítva a levegőt.

– De hülye vagy! – nézett rám szem­re­há­nyóan Éva, ami­kor a távol­ban az egér tompa puf­fa­nás­sal avart ért. – Szegény!

– Sze­gény? – néz­tem rá elhűlve. – Itt én vagyok a szegény!

– Sze­rin­ted nem lett semmi baja?

– Kit érde­kel? Húz­zunk innen mielőtt megint vissza­jön – mond­tam, és miköz­ben szót­la­nul tovább buk­dá­csol­tam lefelé a kiálló gyö­ke­rektől és kövektől egyre nehe­zeb­ben jár­ható ösvé­nyen, a muta­tó­uj­ja­mon vöröslő pon­to­kat tapo­gatva eszembe jutott egy gye­rek­ko­rom­ban látott doku­men­tum­film egyik jele­nete. Egy habzó szájú veszett kutya remegő lábak­kal, és már lát­ha­tóan kevés kap­cso­la­tot ápolva a kül­vi­lág­gal vonyí­tott egy ket­rec­ben, mint egy... nos, mint egy veszett kutya, és köz­ben a nar­rá­tor unott han­gon valami olyas­mit mon­dott, hogy „a veszett­ség elő­re­ha­la­dott stá­di­u­má­ban már a vak­cina sem segít”.