– HALLOD MÁR A BELSŐ HANGOD? – bődült el az ame­ri­kai újra, szinte karnyújtásnyira.

– NEM HALLOM, MERT ORDÍTASZ! – üvöl­töt­tem volna leg­szí­ve­seb­ben vissza, de per­sze csak maj­szol­tam tovább a májkré­mes kenye­ret, és köz­ben kíván­csian figyel­tem, ahogy a ködből szép las­san kibon­ta­koz­nak a két alak kör­vo­na­lai. Egy nagy­da­rab nő kis háti­zsák­kal min­den lépés után egy másod­perc­nyi pihenőt tartva ván­szor­gott fel­felé, kiképző társa, egy kövér­kés fickó pedig körbe-​​körbe pat­togva ordí­to­zott a fülébe. Ami­kor meg­lá­tott min­ket, zavar­tan pis­logva elcsendesedett.

– Hi! – lihegte felénk a nő szé­gyenlő­sen lesütve a sze­meit, ami­kor mel­lénk értek.

Vissza­bó­lin­tot­tunk, és az iga­zat meg­vallva, ahogy szép las­san elcam­mog­tak mel­let­tünk, egy csa­pásra job­ban érez­tem magam. Olyan­nyira, hogy mihelyt sike­rült a májkré­mes kenyér utolsó mor­zsáit is lese­gí­te­nem egy korty friss pire­ne­usi for­rás­víz­zel, azon­nal utá­nuk is ered­tünk. Már előre élvez­tem, ahogy pec­ke­sen – amo­lyan Manuel-​​módra – elpa­rá­dé­zok majd a nő mellett.

A kom­lói gya­log­lás óta gyen­gél­kedő tér­dem azon­ban más­hogy gon­dolta. A pihenő alatt úgy beme­re­ve­dett, hogy mire az alig két kilo­mé­terre lévő Oris­son mene­dék­ház­hoz értünk, már csak egy amo­lyan biro­dalmi lépegető-​​féle topo­gásra futotta. Az ame­ri­kai nőhöz hason­lóan min­den lépés után fin­to­rogva fon­tol­gat­nom kel­lett, hogy biz­to­san bele akarok-​​e vágni a követ­kezőbe, és oldalra nézve kény­te­len vol­tam azt is meg­ál­la­pí­tani, hogy a háti­zsák­já­nak pánt­ja­iba kapasz­kodó, kipi­rult arc­cal maga elé bámuló Éva sem fes­tett sok­kal job­ban. Ami­kor végre meg­pil­lan­tot­tuk a sej­tel­mes köd­fá­tyolba bur­ko­ló­zott mene­dék­há­zat, a két ame­ri­kai már har­sá­nyan kaca­rászva, sörös­kor­sók­kal a kéz­ben ücsör­gött a tor­ná­con sora­kozó sör­pa­dok egyikén.