Miután kinyúj­tóz­tat­tuk sajgó vál­la­in­kat, és fel­töl­töt­tük a fla­ko­no­kat, fel­von­szol­tuk a háti­zsá­ko­kat az út túl­ol­da­lán egy kicsi­vel fel­jebb álló panorámakép-​​táblához, amiről az előt­tünk elte­rülő völgy­ben meg­bújó fal­vak és a mind­eh­hez léleg­zet­ál­lító hát­te­ret adó Pire­ne­u­sok csú­csa­i­nak neveit tud­hat­tuk volna meg, ám a bok­rok felett előre nézve csak min­dent elnyelő tej­fe­hér kuli­mászt lát­tunk. Ami­kor ugyanis pár száz méter­rel ezelőtt a Camino elő­ször elhagyta az autó­utat, hogy egy nagy kanyart levágva egy mere­dek leg­előn át foly­ta­tód­jon, elér­tük a felhők szint­jét, ami a tűző nap suga­rai elől egy­részt kel­le­mes eny­hü­lést nyúj­tott, más­részt viszont meg­fosz­tott min­ket a jó ideje egyet­len szó­ra­ko­zási lehető­sé­günktől: az egyre cso­dá­sabb kilátástól.

Mivel már dél­után három óra körül járt az idő és eléggé meg is éhez­tünk, úgy dön­töt­tünk, hogy tar­tunk egy hosszabb pihenőt. Ken­tünk pár májkré­mes kenye­ret, és azt maj­szolva élvez­tük – ha már a pano­rá­mát nem tud­tuk – a nagy csendet.

– KÁMÓÓÓN! – dör­rent fel egy­szer csak vala­hol a közel­ben egy har­sány ame­ri­kai férfihang.

A májkré­mes kenyér­rel a szám­ban egy pil­la­natra meg­der­med­tem, mint az orosz­lán­ü­völ­tést meg­halló gazella az ita­tó­nál, majd Évára nézve meg­von­tam a vál­lam, és moz­dí­tot­tam a szá­mat, hogy befe­jez­zem a harapást.

– MEG TUDOD CSINÁLNI! – dübör­gött még köze­lebbről. – MÁR AZ ELSŐ 10 MÉRFÖLDÖN TÚL VAGY! – hal­lat­szott egy pil­la­nat­tal később, szinte kar­nyúj­tás­nyira a nyil­ván­való túl­zás (a tér­kép sze­rint Saint-​​Jeantól mind­össze 8 kilo­mé­tert, vagyis 5 mér­föl­det jöt­tünk), de akár­hogy kém­lel­tem a ködöt, az úton vissza­felé nem lát­tam semmit.