– Nem állunk meg – mond­tam Évá­nak, még mielőtt jobb ötlete támadt volna, és magam­ban meg­je­gyez­tem, hogy azt a „nincs útköz­ben semmi” dumát ne felejt­sem majd el szá­mon kérni a zarán­do­kiro­dás fic­kón, ha netán az élet­ben még egy­szer összefutnánk.

Az Oris­son alber­gue után a terep a jobbra maga­sodó, sűrű­lombú fák­kal és a bal oldalt futó sza­ka­dék­kal a Mecsek eldu­got­tabb szer­víz­út­jait idézte, egy rövid sza­ka­szon újra egye­nes lett – mintha még kicsit lej­tett is volna –, aztán ami­kor már épp kezd­tünk remény­kedni abban, hogy las­san elér­jük a hágó tete­jét (való­já­ban még fél­úton sem vol­tunk), az út min­den elő­ze­tes figyel­mez­te­tés nél­kül újra mere­dek emel­ke­dés­nek indult. A tüdő­fa­csa­róan friss levegő­ben szép las­san eltűn­tek mellő­lünk a fák, aztán ami­kor egy­szer pár másod­percre szét­nyíl­tak a felhők, és a résen átszűrődő nap­sü­tés­ben körös-​​körül szürke szik­lák­kal teletűz­delt, mese­beli, hal­vány­zöld lan­ká­kat pil­lan­tot­tunk meg min­den­felé, tátott száj­jal vet­tük tudo­má­sul, hogy a Cize-​​hágó meg­má­szása sok­kal élve­ze­te­sebb is lehetne.

– Hú ez klassz – mondta Éva fel­csil­lanó sze­mek­kel, de aztán a felhők újra össze­zá­rul­tak, és vissza­tért min­den a régi kerék­vá­gásba. A sűrű köd­ben lehaj­tott fej­jel, egy­más­hoz már jó ideje egy szót sem szólva kul­log­tunk tovább. A vic­cek­ből és károm­ko­dá­sok­ból rég kifogyva, külö­nös transz­ban tet­tük egyik lábun­kat a másik elé. A soha véget nem érni lát­szó ván­szor­gás­ban mintha meg­szűn­tünk volna létezni; egy­fajta minden-​​mindegy álla­potba kerül­tünk, amiből csak néha tudott kizök­ken­teni min­ket egy-​​egy köze­ledő kocsi tompa motor­zú­gása. Mivel a sűrű köd­ben, az alig egy­sá­vosra szű­kült úton ez külö­nö­sen veszé­lyes volt ránk nézve, ilyen­kor min­dig jó előre eltá­vo­lod­tunk pár lépést az asz­falt­tól, és a köd­fá­tyolba bur­ko­lózva moz­du­lat­la­nul meg­vár­tuk, amíg az autó lám­pá­i­nak vörös fénye eltű­nik a távolban.