– Grán­dió­szá fiesztá lessz! – nézett álmo­dozó sze­mek­kel a söp­rö­gető nénike felé. – Meg­bo­rot­bál­ko­szom, meg­für­dök... Át isz kell majd öltöszni... – lélek­ben már ott járt. – Nagyon móka lessz!

Mi csak bámul­tunk és szó­hósz sze hutottunk.

– Na men­nem isz kell... – mondta mint­egy bocsá­nat­kérően. – Fel­tét­le­nül... ¡Buen Camino!

– ¡Buen Camino! – mond­tuk kórus­ban, és még jó dara­big néz­tük, ahogy a pipa­szár lábai eltűn­nek a dom­bon fel­felé egy kanyarban.

A követ­kező órák ugyan­úgy tel­tek, mint az első. A kes­keny autóút kegyet­le­nül kanyar­gott tovább fel­felé a rit­kuló házak és körül­ke­rí­tett zöld leg­elők között, amitől a kez­deti jóked­vünk hamar elpá­rol­gott. Egy idő után leg­szí­ve­seb­ben min­den lépés­nél meg­áll­tunk volna pihenni, és ami azt illeti meg is áll­tunk, csak elég jó okot kel­lett találni hozzá.

Egy­szer fer­dén volt meg­kötve a cipőfűzőm, és Éva vizes­fla­konja is majd­nem kicsú­szott a pán­tok alól, aztán végre eljött a nagy pil­la­nat (sze­rin­tem túl későn), hogy meg­együk az ana­nász­kon­zer­vet is. Egy külö­nö­sen mere­dek sza­kasz után át kel­lett ren­dezni a háti­zsá­ko­mat, mert valami ékte­le­nül nyomni kezdte a dere­ka­mat, és ahogy szép las­san halad­tunk fel­felé, egyre sűrűb­ben vol­tunk kény­te­le­nek a Nive völ­gyére nyíló pom­pás kilá­tást is megcsodálni.

Mind­eköz­ben még szá­momra is meg­hök­kentő mér­tékű, mély­sé­ges gyű­lö­le­tet kezd­tem el táp­lálni a háti­zsá­kom iránt, ami odáig fajult, hogy az egyik útszéli heve­ré­szés alkal­má­val elkép­zel­tem, ahogy meg­bil­len­tem a lábam­mal, szé­pen lebucs­ká­zik, és egyre gyor­sab­ban pörögve gurulni kezd lefelé a zöld domb­ol­da­lon, át a tehe­nek között, kon­zer­ve­ket, zok­ni­kat és alsó­ga­tyá­kat köp­ködve magából...