– Manuel Car­los del Cas­tillo Cabeza bagyok – mutat­ko­zott be a spa­nyo­lokra jel­lemző családfa-​​fitogtatással, és eltar­tott egy ideig mire rájöt­tem, hogy ango­lul beszél. – Ész mér­gesz isz, mert lekész­tem a bona­tot reg­gel. Moszt kicit kell menni horszabban.

– Mi nem sie­tünk – mond­tam, mintha csak vélet­le­nül len­nénk ott.

– Hon­nan höt­tök? – fut­tatta végig sze­meit az izzad­ság­fol­tos pólóm elején.

– Saint-​​Jeanból – mutat­tam a völgy­ben pirosló ház­tetők felé.

– Ááá... – rázta a fejét, mintha nem hinné el. – Asz még egy kilo­mé­ter szinc.

– Hát jó mere­dek az út – mond­tam, mivel más nem jutott eszembe. Még egy kilo­mé­ter sincs???

– Jessz, ész ilyen lessz ma bégig – bil­le­gette a fejét sopán­kodva. – Na de szi­e­tek, mert húli­usz 24-​​re oda kell érni San­ti­a­góba – mondta, mintha az hol­nap, és nem csak egy hónap múlva lenne. – Fel­tét­le­nül! Mász­nap lessz nagy fijessszta!

– Milyen fiesta?

– Óóóó! – kere­ked­tek el a sze­mei mintha ugrat­nám, hogy nem tudom. – Fiesta de San­ti­ago. Szent Jakab ünnepe. Lesz nagy... ööö... dur­ra­nász... öö... hátéktúsz...ööö...

– Tűzi­já­ték?

– Szíí, szí, pon­tosszan... Tüszi­há­ték, meg szene, tánc, mulaccág! Fel­tét­le­nül ott kell lenni! Fel­tét­lenűűűűl... – úgy tűnt ez a ked­venc angol szava.

– Rend­ben – hazud­tam szem­reb­be­nés nél­kül, mert napi 20 kilo­mé­te­res átlag­gal szá­molva a leg­jobb becs­lé­sem sze­rint is csak július 30. körül volt esé­lyünk San­ti­a­góba érni. – Ott leszünk!