– Min töröd a fejed? – szó­lalt meg hir­te­len Éva.

– Azon – néz­tem rá elgon­dol­kozva –, hogy vajon a te háti­zsá­kod is olyan nehéz-​​e mint az enyém?

– Ja, ez már nekem is eszembe jutott.

Így gyor­san ki is pró­bál­tuk, de mivel Éva az enyé­met túl nehéz­nek, én az övét túl kényel­met­len­nek talál­tam, pár száz méter után vissza­cse­rél­tük őket, állít­gat­tunk kicsit a pán­to­kon, és bele­törődve battyog­tunk tovább.

Az egyet­len meg­nyug­tató dolog az volt, hogy a több­let­súly miatt nyil­ván­va­lóan nem csak mi bosszan­kod­tunk. Az egyik éles kanyar utáni hosszú, egye­nes sza­ka­szon – ahon­nan Saint-​​Jean házai már csak apró pon­tok­nak lát­szot­tak alat­tunk a völgy­ben – egyre sűrűb­ben buk­kan­tak fel az útszéli facö­lö­pök közt feszülő szö­ges­dró­ton az előt­tünk járó zarán­do­kok hát­ra­ha­gyott tárgyai.

Egy komp­lett túra­fel­sze­re­lést össze lehe­tett volna állí­tani belő­lük. Vol­tak ott töröl­közők, pólók, zok­nik (még egy tanga is, ami pár dekás súlyá­val meg­le­hető­sen fura válasz­tás volt a háti­zsák könnyí­té­sére), kicsit odébb egy túl­buzgó túrázó sza­ná­lá­sá­nak ered­mé­nye­ként két szom­szé­dos osz­lop tete­jén egy-​​egy bőr­szan­dál fitye­gett egy fla­kon sam­pon­nal, köz­tük pedig a dró­ton egy könyv lógott: az Off the Road, Jack Hitt-​​től. Kezembe vet­tem, és bele­ol­vas­tam, amiről eszembe jutott, hogy nem is hoz­tam magam­mal olvas­ni­va­lót, de aztán a háti­zsá­komra gon­dolva gyor­san vissza­akasz­tot­tam a drótra, és már men­tünk is tovább.

Bár vizünk volt még bőven, ami­kor pár kilo­mé­ter­rel később elér­tünk az első kút­hoz, jól esett megint ledobni a háti­zsá­ko­kat, és végre meg­ér­kezni valahová.