– Sze­rin­ted mennyit jöt­tünk idáig? – kér­dezte Éva.

– Két kilo­mé­tert biz­to­san – von­tam meg a vál­lam, és az orrom­ról az asz­faltra csöp­pent egy izzadt­ság­csepp. – Úgy­hogy már csak 762 van vissza.

– Azért remé­lem, hogy jó felé megyünk – nézett körbe Éva aggódva, mert az előző napi vas­út­ál­lo­má­son tör­tén­tek­hez kísér­te­ti­e­sen hason­lóan mintha az összes zarán­dok varázs­ütésre fel­szí­vó­dott volna. Egy pár ház­zal fel­jebb söp­rö­gető néni­kén kívül, aki össze­hú­zott szem­mel mére­ge­tett min­ket, az utcán nem moz­dult semmi.

– Csak jelöl­ték volna, ha le kell kanya­rodni – mond­tam a háti­zsák­ból elő­ha­lászva a zarán­do­kiro­dá­ban kapott A4-​​es tér­ké­pe­ket, amire a nénike abba­hagyta a söp­rö­ge­tést, és szé­les moz­du­la­tok­kal a domb­tető felé kez­dett muto­gatni. Kán­tált is hozzá vala­mit, ami leg­in­kább úgy hang­zott, hogy „Arra! Arra! Arra megy a Camino!” de tőlem akár lehe­tett volna „Ott szü­let­tem a domb mögött!” is, mert még csak azt sem tud­tam, hogy milyen nyel­ven beszél.

Már épp fel­tá­pász­kod­tam volna, hogy pon­to­sít­sam vele a dol­got, ami­kor balra, a lejtő alján egy­szer csak a sem­miből előtűnt egy háti­zsá­kos. A negy­ven körüli, szem­üve­ges férfi a fáradt­ság leg­ap­róbb jele nél­kül, pec­ke­sen lép­delt fel­felé nyurga lábain, és azok­nál csak haj­szál­nyi­val véko­nyabb ván­dor­bot­já­val üte­me­sen kopo­gott hozzá az aszfalton.

– ¡Hola! – köszönt ránk spa­nyo­lul, ami­kor mel­lénk ért. A fris­sen borot­vált arcán elte­rülő szé­les moso­lyá­ból és ide-​​oda cikázó pil­lan­tá­sa­i­ból tisz­tán lát­szott, hogy a kra­pek min­den ízé­ben élvezi, hogy itt lehet.

– ¡Hola! – vissz­han­goz­tuk kevésbé lelkesen.