A vilá­gí­tó­to­rony­nál elha­tá­roz­tuk, hogy mivel ez lesz az utolsó éjsza­kánk, csa­punk majd egy kis búcsú­bu­lit pezs­gő­vel, ünnepi vacsi­val, tábortűz­zel, és – még most is bele­bi­zse­reg a bőröm, ha rágon­do­lok – ritu­á­lis ruha­ége­tés­sel. Ezért haza­felé menet még egy­szer útba ejtet­tük a finis­ter­rei super­mer­ca­dót. Vet­tünk egy cso­mag virs­lit, sze­le­telt bacont és egy üveg olcsó pezs­gőt is, majd haza­men­tünk, és ami­kor már kez­dett besö­té­tedni és min­denki szét­szé­ledt a part­ról, a mögöt­tünk maga­sodó homokdűne tete­jén a kör­nyé­ken gyűj­tött gallyak­ból rak­tunk egy tüzet. Meg­sü­töt­tük a sza­lon­nába csa­vart virs­li­ket, majd ami­kor már teli has­sal kigyö­nyör­köd­tük magun­kat a város­nak az öböl túlsó olda­lán vib­ráló fénye­i­ben, kipuk­kan­tot­tuk a pezs­gőt, és izga­tot­tan – mint gye­re­kek a luna­park­ban – ráve­tet­tük a tűzre a túrát leg­cu­da­rab­bul meg­járt póló­in­kat. Jól ki vol­tak szá­radva, ezért a láng­nyel­vek azon­nal körül­ölel­ték őket, és ahogy az macsók­kal alko­ho­los ita­lok és tűz köze­lé­ben gyak­ran tör­ténni szo­kott, vér­sze­met kapva azon­nal számba vet­tem, hogy mi min­den­nel tud­nám még meg­könnyí­teni a háti­zsá­ko­mat a hazáig tartó útra. Vissza­ug­rot­tam két pár zok­ni­ért, majd egy máso­dik for­du­ló­val egy alsó­ga­tyá­ért is, de aztán ami­kor Éva meg­látta, ahogy eszelős tekin­tet­tel mére­getni kez­dem a hosszú­nad­rá­go­mat is, véget vetett a bulinak.

Elol­tot­tuk a már amúgy is csak pis­lá­koló tüzet, és némi­képp nyo­mott han­gu­lat­ban vissza­in­dul­tunk a sátor­hoz. Búcsú­zás­kép­pen a távol­ban elhúzó hajók hunyorgó fényeit kém­lelve szót­la­nul ücsö­rög­tünk még egy kicsit a sátor előtt, majd bemász­tunk, a túrán elő­ször ébresztőre állí­tot­tuk Éva min­den vára­ko­zá­sun­kat felül­mú­lóan még min­dig működő mobil­ját, és a hul­lám­ve­rést hall­gatva álomba szenderültünk.