Az ide­ge­sítő pittye­gést azon­ban nem kel­lett meg­vár­nunk. Haj­nali öt körül ugyanis egy kisebb­fajta orkán ébresz­tett min­ket. A szél tépte, szag­gatta a sátor olda­lát, és miután egy dara­big hiába vár­tuk, hogy csi­tul­jon a vihar, komo­ran felül­tünk, és a korom­sö­tét­ben ránk lapuló sátor­ban elkezd­tük pako­lászni a dolgainkat.

A tele­fon éppen akkor szó­lalt meg, ami­kor kiás­tuk magun­kat a homok­bucka alól, amit a szél kint idő­köz­ben össze­fújt körü­löt­tünk. Az Iratxe kem­ping­ben begya­ko­rolt moz­du­lat­tal fel­kap­tuk a sát­rat a négy sar­ká­nál fogva, és a szür­kü­let­ben a benne hány­ko­lódó mara­dék cuc­cok­kal együtt a dűnék mögötti szél­ár­nyékba vonszoltuk.

Az egyre csi­tuló szél­ben a padok mel­lett szót­la­nul össze­pa­kol­tunk, és ami­kor már nagy­já­ból min­den a helyén volt, és épp gra­tu­lál­tam volna magam­nak, hogy az előző esti búcsú­parti után milyen könnyű és tágas lett a háti­zsá­kom, Éva egy dagadó oldalú nej­lon­szaty­rot támasz­tott a pad mellé.

– Ez még befér hoz­zád, ugye? – mondta, mint inkább kérdezte.

– Öööö – néz­tem meg magam­nak a ráné­zésre jó 10 kilót nyomó szaty­rot. – Mi van benne?

– Kagyló.

– Ennyi? – kere­ke­dett el a sze­mem, majd ültöm­ben egy erőt­len moz­du­lat­tal meg­pró­bál­tam fel­emelni, de csak a feszülő füle­kig jutottam.

– Ennyi... – vonta meg a vál­lát, mintha nem ő tehetne a dologról.

– És miért nem rakod el te?

– Az én háti­zsá­kom­ban már van egy.