– 90 mi? – húz­tam fel a szemöldököm.

– Kilo­mé­ter.

– Már­mint Finis­terre San­ti­a­gó­tól? – kér­dez­tem, mert valami fél­re­ér­tésre gyanakodtam.

– Ige­een – pis­lan­tott a nő segély­kérően Évára, majd hét­rét haj­to­ga­tott A4-​​eseket vett elő az övtás­ká­já­ból, és aggódó kép­pel tanul­má­nyozni kezdte őket.

Sze­rinte a mel­let­tünk cso­bogó folyó a Tambre, a falu, ahol ültünk A Ponte Mace­ira volt, és vagy 75 kilo­mé­ter­nyire feküdt még innen Finis­terre, ami rossz hír volt. Nagyon rossz. Ami azt illeti ele­inte nem is nagyon hit­tem el, de aztán vetet­tem egy pil­lan­tást a nő papír­ja­ira, és kide­rült, hogy saj­nos igaz.

– Most mit csi­nál­junk? – kér­dezte Éva, miután a fran­cia nő (aki­nek a nevét egyéb­ként sosem tud­tuk meg) már továbbállt.

– Marad a B terv – mond­tam maga­biz­to­san magam elé cup­pantva, mintha lenne olyan, majd elő­vet­tem a Gali­cia tér­ké­pün­ket, és pár másod­per­cig elmé­lyül­ten bámul­tam azt a részét, ahol nagy­já­ból lehettünk.

– B terv? – hunyo­rí­tott rám Éva gyanakodva.

– Ja – bólin­tot­tam. – Stoppolunk.

– És mit? – nézett körül Éva, mert azon a dél­utá­non még a Hol­don is leg­alább eggyel több kocsi par­kolt, mint ott a kápolna előtti utcán A Ponte Mace­i­rá­ban (már ha az volt egyáltalán).

– A leg­jobb esé­lyünk, hogy elgya­lo­go­lunk a követ­kező faluig, Neg­re­iráig, ott meg­ke­res­sük az AC-​​544-​​est, ami elvisz egé­szen A Pere­iráig – mond­tam, ami egé­szen macsó­san hang­zott. – Onnan már két út is vezet Finisterrébe.