Ami­kor meg­lá­tott min­ket, őszinte mosolyra derült az arca. Köszön­töt­tük egy­mást, és miután rövi­den meg­tár­gyal­tuk, hogy milyen kel­le­me­sen kihalt erre­felé a Camino, meg­kér­dezte, hogy sze­rin­tünk mi lehet ennek a remek kis falu­nak a neve. Per­sze nem tud­tuk, és nem­csak azért, mert meg­vi­lá­go­so­dott, tisz­te­let­kö­rü­ket gya­logló vete­rán cami­nó­sok vol­tunk, akik már rég túl­tet­ték magu­kat a földi élet ilyen jelen­ték­te­len apró­sá­gain. Bár a san­ti­a­gói turis­ta­in­for­má­ci­ó­ban a szol­gá­la­tot tel­je­sítő lány ked­ves­sé­gére nem lehe­tett semmi panasz, egy nyam­vadt Gali­cia tér­ké­pen kívül semmi hasz­nál­ható infor­má­ciót nem tudott adni nekünk az óce­án­par­tig tartó sza­kasz­ról. Az iga­zat meg­vallva még azt sem nagyon tudta meg­mon­dani, hogy milyen messze lehet Finis­terre, ami némi aggo­da­lom­mal töl­tött el min­ket, hiszen sem­mi­kép­pen sem akar­tunk lema­radni az óce­án­parti bónuszpihenésünkről.

Kény­te­le­nek vol­tunk tehát a leg­jobb tér­kép­ol­va­sási tudo­má­nyomra hagyat­kozni, ami sze­rint a város olyan 60 kilo­mé­terre lehe­tett San­ti­a­gó­tól, és bár fogal­mam sem volt, hogy előző dél­után óta mennyit jöhet­tünk a víz­esé­ses faluig, úgy sac­col­tam, hogy olyan 45–50 kilo­mé­ter lehet még vissza. Ez azt jelen­tette, hogy ha kicsit job­ban bele­hú­zunk, akkor akár más­nap estére oda­ér­het­tünk volna Finis­ter­rébe, és három tel­jes napot tud­tunk volna henyélni a ten­ger­par­ton. A fran­cia nő azon­ban egé­szen más­hol tanul­ha­tott tér­ké­pet olvasni.

– 90 – vágta rá habo­zás nél­kül, ami­kor meg­kér­dez­tem tőle, hogy sze­rinte milyen messze van San­ti­a­gó­tól Finis­terre, amire per­sze leesett az állunk. Éva rám nézett, és még a sze­mem sar­ká­ból is lát­tam, hogy szemrehányóan.