« | – És milyen messze van ez a Negreria? – Negre-i-ra – helyesbítettem, hogy eltereljem a figyelmet a válaszról, mert persze fogalmam sem volt, hogy milyen messze lehet. – És közel van. Nagyon közel. Végül igazam lett, de az odáig tartó pár kilométeres, hangulatos séta közben különös gondolatok cikáztak a fejemben. Egyrészt a még mindig erősen bennem lappangó puhány énem amiatt szomorkodott, hogy nem lesz többé Camino, és örökre búcsút inthetünk a kedves kis sárga nyilaknak, másrészt az új, Macsó Zoltán egy kaktusznak támaszkodva, szivarral a szájában olyasmiket mondott, hogy „Milyen sárga nyilak, te gyökér? Ma délután már az óceánparton hesszelhetjük a bikinis csajokat!” Negreira meglepően nagy és modern város volt. Még egy hatalmas, szieszta előtti zárásra készülődő supermercadót is találtunk, ahol bevásároltunk a tengerparti napokra, majd pár portával odébb betértünk egy O Noso Lar nevű bárba, ami kívülről nem az előnyösebb formáját mutatta. Kikértük a búcsúsörünket és némi tonhalas tapast, lepecsételtettük a megilletődött csapossal a credencialokat arra a valószínűtlen esetre, ha valaha is bizonyítanunk kéne, hogy tényleg elgyalogoltunk idáig, majd egyesével beugrottunk a WC-be rendbe szedni magunkat a stoppolás előtt. Amikor indulás előtt kiterítettem a térképet a csaposnak a bárpultra, hogy mutassa meg merre találjuk a városból kifelé vezető AC-544-est, kicsit furcsán nézett ránk, és bevallom, hogy amikor elköszöntünk, mindenféle lelki gyakorlatok és afféle „részemről legyalogoltuk a Caminót” öngyőzködés után is kicsit szégyenteljes érzés volt kigyalogolni a város szélére. 345/382
|
» |
Hozzászólások (4):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: