A vacsora után tet­tünk egy sétát a bel­vá­ros zeg­zu­gos utcáin, és bár a nap már rég lement, a városba érkező háti­zsá­ko­sok száma egy­ál­ta­lán nem lát­szott csök­kenni. Az étter­mek­ben serény­kedő pin­cé­re­ken kívül egy idő után min­denki Camino zarán­dok­nak tűnt. Azok, akik­kel a vona­ton utaz­tunk együtt, vagy a zarán­do­kiro­dá­ban küz­döt­tünk az üres asz­ta­lo­kért, már régi ismerős­ként köszön­töt­tek min­ket, de az újon­nan érke­zet­te­ket is könnyű volt kiszúrni a kalan­dos ruhá­za­tuk­ról és per­sze a hátu­kon ékte­len­kedő háti­zsá­kok­ról. A han­gu­la­to­san kivi­lá­gí­tott folyó­parti sétá­nyon iga­zán roman­ti­kus han­gu­lat­ban anda­log­tunk vissza a kem­pingbe, amiről egyéb­ként csak jókat tud­nék írni, de legyen elég annyi, hogy kettőnk­nek cakkom-​​pakk 5,50 euróba került, ami talán a leg­jobb hír, ha az ember több hétre előre pró­bálja meg beosz­tani a pénzét.

Ugyan már kicsit bán­tam, hogy az egyik bolt­ban (ami még vasár­nap este is szé­lesre tárt ajtók­kal sápolta a népet) nem csap­tam le arra az iránytűs ram­bó­késre, egy gyors zuhany után mégis biza­kodó han­gu­lat­ban búj­tam be a háló­zsá­komba. A hely­zet az ugyanis, hogy a Camino ugye­bár ere­de­ti­leg egy keresz­tény zarán­dokút, ami egé­szen addig nem tűnt föl, amíg Éva az indu­lás előtt az inter­ne­ten el nem kez­dett olvasni egy élmény­be­szá­mo­lót, ami­nek az írója a napi gya­log­lá­sok utáni esté­ken – úgy tűnt, nem fakul­ta­tív jel­leg­gel – a szál­lá­so­kon tar­tott misékre járt.

Ez mind­kettőn­ket rémü­let­tel töl­tött el. A soha meg nem keresz­tel­ke­dett Évát ugyan­úgy, mint engem, aki soha éle­tem­ben nem mond­tam el egyet­len imát sem, sose gyón­tam vagy olvas­gat­tam esős vasár­na­po­kon Bib­liát, és temp­lomba is csak akkor akar­tam leg­utóbb bemenni, ami­kor a pécsi szé­kes­egy­ház előtti Séta­té­ren átvágva a tűző napon fel­forrt az agy­vi­zem. (Amúgy zárva volt, bár azt hinné az ember, hogy a temp­lo­mok min­dig nyitva vannak.)