Az éjsza­kánk az euka­lip­tuszerdő­ben reme­kül telt. Bár folya­ma­to­san külö­nös, hup­panó han­gok­kal meg­sza­kí­tott recsegés-​​ropogás hal­lat­szott a fák közül (ami épp úgy hang­zott, mintha med­vék lab­dáz­tak volna farön­kök­kel a sátor körül), az erdő men­to­los illa­tát magunkba szívva szép las­san álomba szen­de­rül­tünk. És ha már ilyen béké­sen hor­tyo­gunk, hadd mesél­jem el, hogy hogyan került a szülő­föld­jétől ilyen távol ez az Auszt­rá­li­á­ban ősho­nos fafaj, ami­nek a lomb­jai között az ijedős koa­lá­kon kívül szinte sem­mi­lyen más állat nem képes megélni.

Ami­kor James Cook 1770-​​ben, a hol­lan­dok után sza­ba­don, újra fel­fe­dezte Auszt­rá­liát, a hajón utazó bota­ni­kus, Joseph Banks ugyan­olyan rácso­dál­ko­zás­sal szem­lélte eze­ket a külö­nös, hal­vány­zöld levelű, égig érő fákat, mint mi, ami­kor Melide kör­nyé­kén elő­ször meg­lát­tuk őket. A több­nyire örök­zöld euka­lip­tusz bizo­nyos fajai a nyár köze­pén hul­lat­ják a leve­le­i­ket, a talá­lóan király­e­u­ka­lip­tusz­nak elne­ve­zett faj pél­dá­nyai pedig közel 100 méte­resre is megnő­nek. Olyan szé­dítő magasra, amire a Föl­dön csak nagyon kevés növény képes.

A fel­fe­dezők előtt aztán az is hamar kide­rült, hogy az euka­lip­tusz nem­csak magasra, de rend­kí­vül gyor­san is nő. Évente akár 4–5 métert is, ami eddig sosem látott gyors pro­fit­meg­té­rü­lés­sel kecseg­tette a fafel­dol­go­zás­ban, és az általa kiszol­gált egyéb terü­le­te­ken: a papír­ipar­ban, hajó­gyár­tás­ban, bútor­ké­szí­tés­ben és az ener­gia­ter­me­lés­ben érde­kelt zsí­ros­nyakú befek­tető­ket. A meg­újuló ener­gia­for­rá­sok, és az olaj– és gázfű­tés álta­lá­nos elter­je­dése előtti idők­ben szinte nem volt olyan ága­zat, ami ne fűzött volna hozzá óri­ási reményeket.