Bár biz­to­san kap­tunk volna üres ágyat, erre­felé az alber­gek miatt már egy­ál­ta­lán nem kel­lett aggód­nunk. Nem azért, mert rész­le­tes infor­má­ciók híján fogal­munk sem volt, hogy mer­re­felé lehet­nek, hanem mert a vidék olyan kel­le­mes és békés volt, hogy bár­hol tábort ver­het­tünk volna.

Ami­kor a nap már ala­cso­nyan járt, elér­tünk egy csen­de­sen cso­bogó patak­hoz. A part­ján kiala­kí­tott han­gu­la­tos pihenő­he­lyen meg­va­cso­ráz­tunk pár nyug­dí­jas néni tár­sa­sá­gá­ban, akik a szom­szé­dos asz­tal­nál az ott­hon­ról hozott kis­pár­ná­i­kon ülve ver­ték a blat­tot. Nem sok­kal ezután az utunk egy hatal­mas euka­lip­tuszerdő mel­lett veze­tett, és egy pil­la­na­tig sem haboz­tunk, hogy mitévők legyünk.

Fel­ver­tük a sát­rat, kife­szí­tet­tem két cse­ne­vész fa közé Éva Monte do Gozo óta nem sokat szá­radt ruhá­i­nak egy zsi­nórt, és már csak annyi dol­gunk maradt, hogy bort bont­sunk, és a Com­pos­te­lá­ink­ban gyö­nyör­ködve meg­ün­ne­pel­jük az emberi kitar­tás és a ter­mé­szet felett ara­tott eme hihe­tet­len győzelmünket.

A sike­res zarán­dok­lat meg­té­te­lét iga­zoló okle­vél egyéb­ként nem csak egy­féle van. Azok­nak a zarán­do­kok­nak, akik a san­ti­a­gói zarán­do­kiroda for­ma­nyom­tat­vá­nyán – mint­egy 95%-ban – val­lá­sos okot jelöl­nek meg arra a kér­désre, hogy miért indul­tak el a Cami­nón, az összes­sé­gé­ben kicsit ele­gán­sabb, krém­színű pré­mium papírra, bar­nás keret­ben, igé­nye­sen sze­dett latin szö­veg­gel nyo­mott Com­pos­tela jár. A többi gyaur kutya pedig (mint mi is) azt az okle­ve­let kapja, ami – bár hason­lóan vaj­színű papírra nyom­ják – kicsit véko­nyabb és fakóbb, a köze­pén rövid spa­nyol szö­veg­gel (tény­leg csak azért, hogy legyen rajta valami), és kör­ben a szé­lén kétes minő­ségű, össze­ol­ló­zott ábrákkal.