Ame­ri­ká­ban az 1850-​​es évekre szép las­san kezd­tek kiürülni az arany­bá­nyák, így – főleg az Auszt­rá­li­á­é­hoz hasonló éghaj­latú Kali­for­ni­á­ban – a gyors meg­gaz­da­go­dás hívei roham­lép­tek­kel meg­kezd­ték az euka­lip­tusz bete­le­pí­té­sét. Mivel a gyors növe­ke­dés­hez a fa min­den ren­del­ke­zé­sére álló vizet fel­szív, a kör­nyék mocsa­rai hamar kiszá­rad­tak, és az addig béké­sen ott élde­gélő, malá­riát ter­jesztő szú­nyo­gok is hamar eltűn­tek. Mivel az orvo­sok­nak ekkor még fogal­muk sem volt a halá­los kór ter­je­dése és a szú­nyo­gok közötti össze­füg­gésről, könnyen azt a téves követ­kez­te­tést von­hat­ták le, hogy a kör­nyék malá­riás meg­be­te­ge­dé­se­i­nek rekord sebes­ség­gel csök­kenő száma is a legen­dás euka­lip­tusz­nak köszönhető.

„Messziről jött fáról azt mon­dasz amit akarsz” ala­pon innen már csak egy lépés kel­lett ahhoz, hogy a leve­le­i­ben talál­ható, men­to­los illatú olaj­jal gyó­gyít­sák a tuber­ku­ló­zist, min­den­féle lég­zési pana­szo­kat és a dif­té­riát is. Az euka­lip­tusz volt a 19. szá­zad végé­nek Aloe ver­ája; bein­dult a rek­lám­gé­pe­zet, és hama­ro­san még a csap­ból is euka­lip­tu­sz­olaj folyt. Az embe­rek a fa leve­leit taliz­mán­ként hord­ták a nya­kuk­ban, facse­me­té­ket nevel­tek a nap­pa­li­juk sar­ká­ban (amíg az pár hét múlva ki nem szúrta a pla­font), euka­lip­tusz­ágat füg­gesz­tet­tek az ágyuk fölé, hogy jól tel­jen az éjszaka, és vall­juk be, hogy a mai napig meg­ma­gya­ráz­ha­tat­lan nyu­gal­mat érzünk a fog­kré­mes tubu­sok és köhö­gés elleni cukor­kák cso­ma­go­lá­sán virító zöld euka­lip­tusz­le­vél­kék láttán.

Az euka­lip­tusz Spa­nyol­or­szágba egy Ros­endo Sal­vado nevű gali­ciai misszi­o­ná­ri­us­nak köszön­hetően került, aki a san­ti­a­gói Szent Mar­tin apát­ság orgo­nis­tai poszt­já­ról egy rövid olasz­or­szági kitérő után, 1846-​​ban hajó­zott el a fris­sen fel­fe­de­zett Ausztráliába.