Na jó, per­sze semmi ilyesmi nem tör­tént, de biz­tos vagyok benne, hogy akár így is lehe­tett volna, ha nem érez­tem volna a háta­mon a sür­gető pil­lan­tá­so­kat, és seb­té­ben tovább nem állok.

Ami­kor Éva és Ben is végez­tek, befelé indul­tunk a kated­rá­lis fél­ho­má­lyos gyom­rába, amely éppen olyan volt, mint bár­me­lyik másik nagy­temp­lomé. A hami­sí­tat­lan temp­lom­szag­ban a magasba nyúló, hatal­mas bolt­ívek alatt meg­il­lető­döt­ten téb­lá­bol­tak az embe­rek, kezük­ben úti­köny­vek­kel a díszes falak egy-​​egy rész­le­tére muto­gatva. Miután végig­sé­tál­tunk a szé­kes­egy­ház bal oldali folyo­só­ján, az arany­tól ros­ka­dozó oltárt meg­ke­rülve egy terelő­sza­lag­gal levá­lasz­tott – remé­nye­ink sze­rint Jakab apos­tol sír­já­hoz vezető – bejá­rat­hoz értünk. Nagy­já­ból húsz ember állt itt sorba, de mivel az ajtó­nyí­lás rend­kí­vül szűk­nek tűnt, csak azután áll­tunk be mögé­jük, hogy egy osz­lop tövé­nél letá­masz­tot­tuk a hátizsákokat.

Egy pap­nak lát­szó férfi folya­ma­tos noszo­ga­tá­sá­nak köszön­hetően szé­pen haladt a sor, a leg­na­gyobb cso­dál­ko­zá­sunkra azon­ban elő­ször föl­felé. A rövid lépcső­sor egy szűk folyo­sóra veze­tett, el az oltár köze­pén tró­noló Szent Jakab csi­csás szobra mögött, amit az előt­tünk totyogó embe­rek mind egy suta moz­du­lat­tal meg­ölel­tek, mielőtt tovább lép­tek volna. Naponta több ezer­szer, hátul­ról, sze­gény apos­tol bará­tunk még csak nem is tiltakozhatott.

– Még pár­ezer év és vége! – vere­get­tem meg biz­ta­tóan a vál­lát, ami­kor én követ­kez­tem, majd egye­ne­sen tovább indul­tam a folyo­són, a pódi­um­ról lefelé vezető lépcső irányába.

Az oltár túlsó olda­lán, fél­kör­ben egy másik kes­keny ajtó­nyí­lás­hoz let­tünk terelve, amin át pár erő­sen meg­ko­pott kő lépcső­fo­kon lefelé tapo­ga­tózva egy sötét folyo­sóra jutottunk.