Beáll­tam José Car­re­ras, vagy leg­alábbis egy hozzá meg­szó­la­lá­sig hason­lító férfi mögé a sorba, amit Éva és Ben elke­re­ke­dett, kissé szem­re­há­nyó sze­mek­kel nézett.

– Ingyen van – von­tam meg a vál­lam, majd lép­tem egyet előre a sor­ban, amire tár­saim egy amo­lyan „Nem hiszem el, hogy ilye­ne­ket csi­ná­lok!” kép­pel beáll­tak mögém.

Amíg sorra kerül­tünk, azt figyel­tem, hogy az osz­lop­tá­maszt min­denki kicsit más­képp csi­nálja. Néhá­nyan utána meg­ke­rül­ték, és a tövé­nél dom­bo­rodó – állí­tó­lag magát a Pór­tico de la Glo­riát, és az ere­deti temp­lom szob­rait faragó – Mateo mes­tert ábrá­zoló kőfej­hez érin­tet­ték a hom­lo­ku­kat, de vol­tak, akik három­szor az alak fejére pas­kol­tak, mint Benny Hill szo­kott a kis kopasz haver­já­nak, és jópá­ran magá­hoz az osz­lop­hoz koc­can­tot­ták oda a fejüket.

Remény­kedve meg­kér­dez­tem José Car­re­rast, hogy mi ez az egész, aki az előtte cso­szogó, aprócska öreg­asszonnyal tar­tott rövid dis­kur­zus után hossza­san ecse­telni kez­dett vala­mit spa­nyo­lul, amiből egy­ér­telmű volt, hogy ő maga sem tud sem­mit. Csak min­denki egy­mást utá­nozta, és ami azt illeti, már jó rég­óta. Az osz­lo­pon fel­futó, Jézus csa­lád­fá­ját jel­ké­pező Jessze-​​fa apró­lé­ko­san kifa­ra­gott már­vány­in­dá­iba nagy­já­ból mell­ma­gas­ság­ban egy tenyér­nyom mélyedt, mint­egy fizi­kai meg­tes­te­sü­lé­se­ként annak a sok­mil­lió zarán­dok­nak, aki az osz­lop 1188-​​as elké­szülte óta idevándorolt.

Ami­kor Car­re­ras vég­zett, az osz­lop elé lép­tem, és beil­lesz­tet­tem a kezem a kife­hé­re­dett tenyér­nyomba. Ami­kor az ujjaim bele­csúsz­tak a több centi mély göd­rökbe, felet­tébb fur­csa érzés kerí­tett hatal­mába. Mintha egy­szerre több mil­lió zarán­dok­nak adtam volna pacsit, osz­tozva velük az út összes szen­ve­dé­sén, izza­dá­sán, szom­ja­zá­sán és éhsé­gén. Egy pil­la­natra mintha még a világ­egye­tem kifür­kész­he­tet­len erői­vel is kap­cso­latba kerül­tem volna.