A szoba bir­tok­ba­vé­tele után az első utunk a zuhany­zóba veze­tett, ahon­nan illa­to­san vissza­térve magunkra húz­tuk az eddig alig hasz­nált, és éppen ezért leg­szebb ruhá­in­kat: a hosszú­nad­rá­got és pulcsikat.

Még csak alig múlt dél­után két óra, így egy nagyon hosszú dél­után­nak néz­tünk elébe. Elő­ször kiáll­tunk a gond­nok iro­dája elé, és a bejá­rati üveg­ajtó mögül néz­tük ahogy eláll eső, csak hogy szinte azon­nal újra rákezd­jen, mintha dézsá­ból önte­nék. Mikor a ziva­tar végre elállt, kimen­tünk a barakk előtt álló piros padok­hoz elszívni egy cigit. Ami­kor megint elkez­dett esni, beme­ne­kül­tünk az épü­letbe, és a bejá­rat mel­letti fali­új­sá­got kezd­tük olvas­gatni, amiből meg­tud­tuk, hogy három­kor – a falon lévő óra sze­rint alig 20 perc múlva – egy Cami­nó­ról szóló doku­men­tum­film német nyelvű „vetí­tése” lesz az iro­dá­ban. Jobb híján ráku­co­rod­tunk a fali­új­ság alatt árvál­kodó ütött-​​kopott műbőr fote­lekre, és onnan néz­tük, ahogy ki-​​be jár­nak az épü­letből a spa­nyol fia­ta­lok, és a hos­pi­ta­lero a fris­sen érkező zarán­do­kok beje­lent­ke­zé­sét intézi.

Ami­kor egy örök­ké­va­ló­ság­nak tűnő idő múlva elér­ke­zett a három óra, a gond­nok fel­pat­tant, össze­szedte a papír­jait és a pénz­ka­zet­tá­ját, átköl­tö­zött a szem­ben álló barakkba, majd vissza­jött és bekap­csolta a videót. A leg­na­gyobb meg­le­pe­té­sünkre csak mi ket­ten vol­tunk kíván­csiak a doku­men­tum­filmre (bár talán a kíván­csi­ság szó itt enyhe túl­zás), ami nem is csoda. Épp most gya­lo­gol­tuk végig a Camino mind a 759 kilo­mé­te­rét, a film­ben sze­replő épü­le­te­ket és tája­kat már 3D-​​ben is lát­tuk, a német nyelvű alá­mon­dás pedig – azon túl, hogy én nem is értet­tem belőle egy kuk­kot sem – kimon­dot­tan ide­ge­sí­tett mindkettőnket.