Öt perc után kikap­csol­tuk a tévét, kimen­tünk elszívni egy újabb cigit, és köz­ben szót­la­nul bámul­tuk a völgy­ben csü­csülő szürke felhő­masszát, ami alatt San­ti­ago rejtő­zött, alig egy órá­nyi sétára.

Mehet­né­künk volt, és bár nagyon csá­bító volt a gon­do­lat, hogy legya­lo­gol­junk a városba, az idő nem sok jóval kecse­ge­tett min­ket. A felhők a kez­deti fehérről sötét­szür­kére vál­tot­tak, és egyre ala­cso­nyab­ban húz­tak el a fejünk fölött, ezért pon­csót húz­tunk, és elha­tá­roz­tuk, hogy leg­alább kör­be­sé­tál­juk Monte de Gozót.

Újra meg­lá­to­gat­tuk a domb­tetőn álló emlékmű­vet, majd csö­pögő eső­ben átto­csog­tunk egy ösvé­nyen a közeli dom­bon álló két zarán­dok hatal­mas szob­rá­hoz, akik a nagy szür­ke­ség felé mutat­tak a völgy­ben – oda, ahol tiszta idő­ben állí­tó­lag a san­ti­a­gói kated­rá­lis tor­nyai lát­sza­nak. Ezután vissza­sé­tál­tunk az ösvé­nyen az út túl­ol­da­lára, és lemen­tünk a görög szín­há­zak min­tá­jára épült audi­tó­ri­um­hoz. Kör­be­sé­tál­tuk a tavat, majd mivel az eső újra rákez­dett, vissza­me­ne­kül­tünk a barak­kunkba, kite­rí­tet­tük a pon­csó­kat a szo­bába és vissza­ül­tünk a kopott fote­lekbe a fali­új­ság alá.

Alig két per­cig néz­tük ott egy­mást, ami­kor várat­la­nul meg­boly­dult a barakk bejá­rata. Egy kisebb cso­port – mint valami hábo­rús beve­tésről vissza­térő osz­tag – köz­re­fogva támo­ga­tott egy közép­korú német fic­kót, aki fele­sé­gé­vel és kamasz fiuk­kal szin­tén a mi szo­bánkba lett beosztva. A fal­fe­hér férfi fele­sé­gé­nek arcán komoly aggo­da­lom lát­szott, és ahogy a csa­pat betó­dult a bejá­rati ajtón, a nő azon­nal oda­ki­ál­tott nekünk vala­mit néme­tül. Éva erre fel­ug­rott, és fel­rán­totta a szo­bánk ajta­ját, én meg csak der­med­ten ülve néz­tem, ahogy a sápadt néme­tet betá­mo­gat­ják az ajtón, és köz­ben végig azon imád­koz­tam, hogy nehogy az én ágyamra fektessék.