Éva arra tip­pelt, hogy tornaterem-​​szerű csar­no­kok­ban 40–50 eme­le­tes ágyon van­nak elszál­lá­solva, de ami­kor Arzúa egyik bár­já­ban meg­vi­tat­tuk a dol­got a szom­széd asz­tal­nál ülő, hippi-​​forma fia­tal dán zarán­dok­kal (aki­vel hébe-​​hóba, leg­in­kább bárok sötét sar­ka­i­ban majd­nem min­den­nap össze­fu­tot­tunk), kaján vigyor­ral rázta a fejét.

– Monte do Gozo egy szörnyű hely, ami­nek a barakk­jai között egész zarán­dok­cso­por­tok tűn­nek el örökre – ízlel­gette a sza­va­kat sörös­po­hár­ral a kezé­ben. – De azért vég­szük­ség ese­tén, ha az ember nagyon két­ségbe van esve, megteszi.

Nos, mi eléggé két­ségbe vol­tunk esve, egy­részt mert San­ti­ago előtt min­den­kép­pen rendbe akar­tuk szedni magun­kat, más­részt mert az utolsó előtti napon, egy páf­rá­nyos köze­pén, a sátor­la­pon üte­me­sen doboló esőre ébredtünk.

Ha még nem emlí­tet­tem volna, az óceán közel­sége miatt Gali­cia éghaj­lata óce­áni, vagyis ugyan­olyan, mint mond­juk Ang­liáé, ami per­sze sok esőt jelent – évente mint­egy 540 mil­li­mé­ter­nyit. Nem, ez nekem sem mond sem­mit, de ha úgy vesszük, hogy az év 365 nap­já­ból min­den har­ma­di­kon esik, akkor eddig iga­zán sze­ren­csés­nek mond­hat­tuk magun­kat, hogy elke­rül­tek min­ket az esőfelhők.

A sátor­ban fekve, a páf­rá­nyos köze­pén egy dara­big nem nagyon tud­tuk, hogy mitévők legyünk. Csak feküd­tünk és hall­gat­tuk min­den kem­pin­gező leg­szörnyűbb ébresztő­jét, de aztán vona­kodva, szó nél­kül össze­pa­kol­tunk, fel­szed­tük a sátor­fán­kat, és a pon­csó­ink kapuc­ni­ját kel­let­le­nül a fejünkre húzva útnak indul­tunk San­ti­ago felé. Egész nap sze­mer­kélő eső­ben, az eső­ka­bá­tok lehan­goló sur­ro­gá­sát hall­gatva, lógó orral kutyagoltunk.