Bár ilyen idő­ben az óce­án­parti tar­ta­lék­he­tünk­nek is annyi lett volna, nem csak az eső miatt volt rossz­ked­vünk. Az eddig meg­tett 700 kilo­mé­ter köz­ben San­ti­ago végig egy távoli, fan­tom úti­cél maradt, és sosem gon­dol­kod­tunk el azon, hogy mit is csi­ná­lunk majd, ha egy­szer való­ban oda is érünk. Vol­tak napok – külö­nö­sen a forró meseta köze­pén – ami­kor bár­mit meg­ad­tam volna, ha véget ér az izza­dás, és valaki oda­re­pít min­ket, most azon­ban leg­alább annyira sze­ret­tem volna, hogy ez az utolsó pár kilo­mé­ter – még ha köz­ben egy­foly­tá­ban esik is – tovább tartson.

Gyö­nyörű euka­lip­tuszerdő­kön gya­lo­gol­tunk át, és egyre több jelét lát­tuk annak, hogy köze­le­dünk San­ti­a­gó­hoz. Lefény­ké­pez­ked­tünk egy SANTIAGO fel­iratú, kagy­ló­val és ván­dor­bot­tal díszí­tett kővel, majd elsé­tál­tunk a folya­ma­to­san fel– és leszálló repülő­gé­pektől dübörgő Lava­colla rep­tér mel­lett, ahon­nan egy hét­tel később a mi repülőnk is indul majd vissza Lon­donba. Innen csa­ládi házas, kül­vá­rosi része­ken át halad­tunk, majd elgya­lo­gol­tunk a spa­nyol TV gali­ciai állo­mása mel­lett, és negyed­órá­val később már ott is áll­tunk a Monte do Gozón, ami tulaj­don­kép­pen nem más, mint a San­ti­ago előtt maga­sodó utolsó domb­tető, amit 1993-​​ban még II. János Pál szent lába is érintett.

1993 volt egyéb­ként az az év, ami az egyik leg­na­gyobb vál­to­zást hozta a Camino éle­té­ben. Az UNESCO ekkor nyil­vá­ní­totta a zarán­do­ku­tat a világ­örök­ség részévé, és ez volt a Camino magára talá­lá­sát követő első jubi­le­umi év is (ami­kor július 25-​​e vasár­napra esik). Bár már 1992-​​ben is majd­nem tíz­ezer zarán­dok vette át a Camino meg­té­te­lét iga­zoló doku­men­tu­mot, 1993-​​ban a Com­pos­telát átvevő gya­lo­go­sok, bicik­li­sek és lova­sok száma meg­kö­ze­lí­tette a százezret.