Egy dara­big így halad­tunk liba­sor­ban fel­felé, majd ahogy nagy­já­ból fél­úton a csa­pás kif­li­ben vissza­ka­nya­ro­dott, meg­áll­tunk, és a nya­kun­kat nyúj­to­gatva pró­bál­tuk meg­lesni, hogy vajon elkerültük-​​e már a fene­va­dat. A magas fű és a domb íve azon­ban elta­karta elő­lünk az utat, és csak a szem­közti mezőn lege­lésző tehe­nek látszottak.

Köz­ben azt ter­vez­tem, hogy ami­kor tovább indu­lunk, majd vala­hogy magam elé enge­dem Évát, hogy a leg­biz­ton­sá­go­sabb, utolsó helyre kerül­jek a sor­ban, de egy­szer csak azon kap­tam magam, hogy lefelé menet én lép­de­lek leg­elöl. Már túl késő lett volna helyez­kedni anél­kül, hogy ne tűn­jön egy­ér­telmű gyá­va­ság­nak, így ami­kor a csa­pás végén, egye­ne­sen előt­tünk újra meg­lát­tam a föl­desu­tat, elre­beg­tem Jakab­hoz egy halk imát.

– Micsoda? – szólt előre Ben, meg­hallva magyar mormolásomat.

– Semmi – szól­tam hátra, és magam­ban tovább fohász­kod­tam, hogy a bika másik olda­lán érjünk ki az útra. Ami­kor már csak pár lépés­nyire vol­tunk a csa­pás végétől, meg­áll­tam és óva­to­san balra kém­lel­tem, de még min­dig sem­mit nem lát­tam az állatból.

– Sze­rin­tem már a másik felén vagyunk – biz­ta­tott Ben hátul­ról egy apró lökés kísé­re­té­ben, és ami­kor kilép­tem az útra, meg­könnyeb­bülve lát­tam, hogy igaza van. Csak­hogy a bes­tia túl közel állt hoz­zánk. Alig ötmé­ter­nyire lege­lészte az útszéli gazt. Így elő­ször egy pil­la­natra meg­der­med­tem, de aztán lepil­lan­tot­tam a hasa alá, és meg­könnyeb­bül­ten kons­ta­tál­tam, hogy a lábai között egy össze­aszott tőgy fityeg.

– Tehén! – szól­tam hátra a töb­bi­ek­nek, amire a marha egy hir­te­len moz­du­lat­tal fel­rán­totta a fejét, és több mázsás súlyát meg­ha­zud­toló könnyed­ség­gel a levegőbe szök­kenve felém fordult.