A gali­ciai tehe­nek gene­ti­kai tőgy-​​gyengeségén túl a nemi beazo­no­sí­tást még az is nehe­zí­tette, hogy túl messze áll­tunk az állat­tól, köze­lebb pedig ért­hető okok­ból nem akar­tunk menni hozzá.

– Sze­rin­tem men­jünk vissza az előző faluba – javasoltam.

– És mit fogunk ott csi­nálni? – nézett rám Ben.

– Iszunk egy sört? – néz­tem vissza rá, mind­eköz­ben a bika meg csak moz­du­lat­la­nul bámult min­ket tovább. – Amúgy sze­rin­tem kezd ide­ges is lenni – bic­cen­tet­tem felé a lehető leg­ta­ka­ré­ko­sabb mozdulattal.

– Miből gon­do­lod? – kér­dezte Éva.

– Csak áll ott, és bámul minket.

– Miért? – csó­válta a fejét. – Mi nem ugyan­ezt csináljuk?

– És ide­ge­sek is vagyunk, nem igaz?

Ránéz­tem a rövid­nad­rágja szá­rát szor­go­san bab­ráló Benre, és rög­tön tud­tam, hogy a hely­zet meg­ol­dása Évára vár. Mivel erő­sen tar­tot­tam attól, hogy egy­szerűen oda­megy a fene­vad­hoz és a farára csap, jobb híján azt tet­tem amit az ehhez hasonló kel­le­met­len hely­ze­tek­ben szok­tam: elkezd­tem rág­csálni a szám szé­lén a bőrt.

– Hé! – muta­tott Ben az ösvény jobb olda­lán, nem messze előt­tünk egy egé­szen friss csa­pásra, ami a magas fűben sré­gen fel­felé futott a domb­ol­da­lon. Úgy lát­szik, hogy nem mi vol­tunk az elsők, aki­ket zavarba hozott az úton kereszt­ben álló marha. – Pró­bál­juk meg erre.

Mivel a másik olda­lon szö­ges­drót­tal kör­be­ke­rí­tett leg­elő állt a sok bamba tehén­nel, Ben szó nél­kül elin­dult a fris­sen leta­po­sott csa­pá­son fel­felé, én pedig fél sze­me­met a még min­dig min­ket bámuló mar­hán tartva Éva elé vágtam.