Fotóalbum
Túrá Zoltán: ¡CARAMBA!
Zene

Halál­fé­le­lem csil­lo­gott a sze­mé­ben, ami elő­ször per­sze jól esett, de aztán nem volt több időm ezen elmél­kedni, mert a tehén vág­tatva meg­in­dult felém. Na, erre aztán vég­képp nem szá­mí­tot­tam. Fel­üvöl­töt­tem, meg­pör­dül­tem a ten­ge­lyem körül (már amennyire azt a háti­zsák engedte per­sze), és elin­dul­tam volna vissza­felé a domb­ol­da­lon, de csak az ese­mé­nye­ket a vál­lam fölött nagy érdeklő­dés­sel figyelő Benbe ütköztem.

Az egész egy pil­la­nat alatt lezaj­lott. Ben meg­bil­lent, és egy két­ség­be­esett moz­du­lat­tal belém kapasz­ko­dott, ami­vel per­sze csak annyit ért el, hogy én is elvesz­tet­tem az egyen­sú­lyo­mat. Rémül­ten Évára néz­tem, aki a kis tán­ci­ká­lá­sunk lát­tán zavar­tan fél­re­nézve hát­rébb lépett egyet, így kapasz­kodó híján csak becsuk­tam a sze­mem, és dől­tem oldalra Ben­nel. Bele a magas fűbe, ahogy az a nagy könyv­ben meg van írva, egy­szer fenn, egy­szer lenn, egy­másba kapasz­kodva szé­pen kigu­rul­tunk az útra, ami a súly­kü­lönb­ség­ből adó­dóan Ben­nek sok­kal jobb móka lehe­tett mint nekem.

Sze­ret­ném itt azt írni, hogy köz­ben leper­gett éle­tem filmje a szo­ro­san lecsu­kott sze­meim előtt, de semmi ilyesmi nem tör­tént. Helyette a fejem­hez egé­szen közel, gyors­vo­nati sebes­ség­gel elszá­guldó paták súlyos dobo­gá­sát hal­lot­tam csak. Ami­kor Ben­nel végre meg­ál­la­pod­tunk a föl­desút köze­pén, és kinyi­tot­tam a sze­mem, egy alak állt felet­tem, hát­tér­ben a kék éggel és ragyogó nap­ko­rong dics­fénnyel a feje körül. Akár egy angyal is lehe­tett volna, de csak Éva volt.

– Rodeó Zol­tán? – kér­dezte kuncogva.

– Ha-​​ha – könyö­köl­tem fel. – Hol a bika?

303/382

Szólj hozzá!