« | Halálfélelem csillogott a szemében, ami először persze jól esett, de aztán nem volt több időm ezen elmélkedni, mert a tehén vágtatva megindult felém. Na, erre aztán végképp nem számítottam. Felüvöltöttem, megpördültem a tengelyem körül (már amennyire azt a hátizsák engedte persze), és elindultam volna visszafelé a domboldalon, de csak az eseményeket a vállam fölött nagy érdeklődéssel figyelő Benbe ütköztem. Az egész egy pillanat alatt lezajlott. Ben megbillent, és egy kétségbeesett mozdulattal belém kapaszkodott, amivel persze csak annyit ért el, hogy én is elvesztettem az egyensúlyomat. Rémülten Évára néztem, aki a kis táncikálásunk láttán zavartan félrenézve hátrébb lépett egyet, így kapaszkodó híján csak becsuktam a szemem, és dőltem oldalra Bennel. Bele a magas fűbe, ahogy az a nagy könyvben meg van írva, egyszer fenn, egyszer lenn, egymásba kapaszkodva szépen kigurultunk az útra, ami a súlykülönbségből adódóan Bennek sokkal jobb móka lehetett mint nekem. Szeretném itt azt írni, hogy közben lepergett életem filmje a szorosan lecsukott szemeim előtt, de semmi ilyesmi nem történt. Helyette a fejemhez egészen közel, gyorsvonati sebességgel elszáguldó paták súlyos dobogását hallottam csak. Amikor Bennel végre megállapodtunk a földesút közepén, és kinyitottam a szemem, egy alak állt felettem, háttérben a kék éggel és ragyogó napkorong dicsfénnyel a feje körül. Akár egy angyal is lehetett volna, de csak Éva volt. – Rodeó Zoltán? – kérdezte kuncogva. – Ha-ha – könyököltem fel. – Hol a bika? 303/382
|
» |
Megosztás: