Már nem emlék­szem pon­to­san, hogy hol tör­tént a bika­ka­land, csak annyi bizo­nyos, hogy Ben éppen velünk volt. Ahogy az egyik név­te­len falucs­ká­ból kifelé sétál­tunk, a szé­les ösvény egy­szer csak éle­sen balra kanya­ro­dott, majd egy körül­be­lül száz­mé­te­res sza­ka­szon egy szö­ges­drót­tal levá­lasz­tott, eny­hén lejtős leg­elő és egy mere­dek domb­ol­dal között nyíl­egye­ne­sen futott tovább. A leg­előn jel­leg­ze­tes, sár­gás­barna gali­ciai tehe­nek lege­lész­tek, az út köze­pén pedig egy óri­ási, fekete szar­vas­marha állt keresztbe, és az útszéli gazt csipegette.

Mivel más válasz­tá­sunk nem volt, megálltunk.

– Ott áll egy bika az út köze­pén – mond­tam a töb­bi­ek­nek eléggé feles­le­ge­sen, és köz­ben keresni kezd­tem valami arra utaló jelet (főleg az állat hasá­nak és hátsó lába­i­nak a talál­ko­zá­sá­nál), hogy eset­leg nincs iga­zam, és csak egy tehén akadt az utunkba. Min­den igye­ke­ze­tem elle­nére azon­ban elég fér­fi­as­nak lát­szott, már csak azért is, mert a töb­bi­ektől távol, egye­dül intézte az ebédjét.

– A kurva any­ját – mor­dult fel Ben, amire az állat, mintha csak meg­ér­tette volna, hogy a fel­menőit szid­ják, fel­kapta és felénk for­dí­totta a fejét, gon­do­lom főleg azért, hogy tel­jes szép­sé­gé­ben meg­cso­dál­has­suk a pom­pá­za­tos szarvait.

A fene­vad oldalt állva, felénk for­dí­tott fej­jel semmi két­sé­get nem hagyott a nemi hova­tar­to­zása felől. Éppen úgy fes­tett, mint azok a bika alakú fekete „óri­ás­pla­ká­tok”, a híres Osborne bikák, amik­ből jópár díszíti Spa­nyol­or­szág stra­té­gi­a­i­lag fon­tos domb­tetőit; a Cami­nón pél­dául köz­vet­le­nül Navar­rete előtt.

– Nem lehet, hogy tehén? – kér­dezte Éva nyu­godt han­gon, jól ismerve a ter­mé­szet és köz­tem már szü­le­té­sem óta egyre lazuló – szinte nem­lé­tező – kapcsolatot.