« | Galiciába érve a másik egyértelmű változás az volt, hogy itt szinte egymásba értek a falvak. Azazhogy falvakról nem is igazából beszélhetünk, inkább csak kisebb csoportokba rendeződött házakról – tanyákról, amelyek közül a legapróbbaknak még csak szilárd burkolattal sem voltak lefedve az utcái; vagy legalábbis a sok tehénszartól nem látszott, hogy le voltak-e. Mindig onnan tudtuk, hogy közeledünk egy faluhoz, hogy az ösvényen szép lassan gyűlni kezdett a tehénszar. Aztán amikor beértünk a faluba, már vastagon fedte az utcát, és nem sokkal később, ahogy a házak ritkulni kezdtek, az út is egyre tisztább lett. Délutánonként a legelőkről hazafelé hajtott tehéncsordákba is belefutottunk néha, ami a sövénnyel határolt keskeny ösvényeken óriási rémülettel töltött el minket. Persze valójában csak engem, mert Éva ilyenkor mindig lelkesen előkapta a fényképezőt, és lekattintott, ahogy egy csapat bárgyúképű tehén körbeállva nézi, amint az ösvény szélén állva egy ezeréves tölgyfát ölelgetek. A falvak közötti szabad területeteket szinte teljes egészében tehénlegelőknek használták, ahol békésen legelészett a sok marha, akik – talán mondanom sem kell – Galiciában szintén egész mások voltak. Míg nálunk mintha olyan óriási, fogantyús ugráló labdák lennének a hasuk alá kötözve, a galiciai tehenek tőgye olyan aprócska volt, mint egy négyujjas leeresztett gumikesztyű. Ez engem eléggé aggasztott, na persze nem a silány tejhozam miatt, hanem mert nemigen lehetett eldönteni, hogy tehénnel vagy bikával áll szemben az ember, ha egyszer úgy hozza a sors – és persze nekünk úgy hozta. 299/382
|
» |
Hozzászólások (6):
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Mondjad!
Megosztás: