– Akkor megyek! – vágta rá habo­zás nél­kül, és a köz­tünk álló üres boros­üveg elle­nére se nagyon tud­tam mire vélni a dol­got. Krup­nyekről, egy sike­res pécsi vál­lal­ko­zás mun­ka­má­niás tulaj­do­no­sá­ról nehe­zen tud­tam ugyanis elkép­zelni, hogy közel két hónapra meg­pat­tan­jon egy üzleti szem­pont­ból min­den­kép­pen vesz­te­sé­ges spa­nyol­or­szági séta kedvéért.

– Pont ma gon­dol­kod­tam el rajta – magya­rázta, ami­kor han­got adtam a kéte­lye­im­nek –, hogy már jó ég tudja mióta, min­den áldott nap lenyú­zom a szőrt a képemről, és ele­gem van belőle. Elme­gyek veled oda ööö...

– ...San­ti­a­góba...

– ...és ekko­rára meg­nö­vesz­tem – mar­kolt bele két kéz­zel kép­ze­let­beli ZZ Top sza­kál­lába úgy 20 cen­ti­vel a fris­sen borot­vált álla alatt. – Még borot­vát se viszek!

– Nem fog akko­rára megnőni – ábrán­dí­tot­tam ki. – És amúgy is csak beiz­zad majd, és visz­ket, mint az állat.

– Akkor is megyek! – nézett rám őrült fénnyel a sze­mé­ben, és nem is fir­tat­tam tovább a dol­got. Még mielőtt meg­gon­dol­hatta volna magát, gyor­san kezet ráz­tunk, és a lelki sze­meim előtt már lát­tam is, ahogy majd a spa­nyol préri köze­pén egy­más mel­lett gug­go­lunk a nap­le­men­té­ben, és macsós szót­lan­ság­gal mind­ket­ten ugyan­arra gon­do­lunk: „Mond­tam, hogy fura íze van annak a víz­nek, bazdmeg!”

Per­sze a dol­gok csak rit­kán men­nek ilyen simán. Más­nap kora reg­gel már egy jóval józa­nabb Krup­nyek volt a vonalban.

– Te! Mit is mond­tam teg­nap azzal a San Diegó­val kap­cso­lat­ban? – kezdte óvatosan.