– Hogy jössz, mert utálsz borotválkozni.

– Áááá – mondta egy pil­la­nat­nyi csend után. – Nem tudom, hogy jó ötlet-​​e.

– De hát kezet ráztunk...

– Ja, tudom, de a Zsu­zsa is kér­dezte, hogy biz­tos el akarok-​​e menni vala­ki­vel más­fél hónapra, aki­vel csak két hete talál­koz­tam először.

– Per­sze, mert egy­ál­ta­lán nem akarja, hogy elmenj!

– De igaza is van! Tény­leg nem nagyon ismer­jük egymást...

– Héló! – vérig vol­tam sértve. – És az a duma, hogy „olyan, mintha már ezer éve ismernélek?”

A vonal túlsó végén egy pil­la­natra csend lett, majd Krup­nyek hir­te­len témát váltott.

– Azt tud­tad, hogy más­fél éve volt egy szívinfarktusom?

– Szív­in­fark­tu­sod? – cso­dál­koz­tam, egy­részt azon, hogy hogy jön ez ide, más­részt mert Krup­nyek még túl fia­tal volt az ilyesmihez.

– Az orvos azt mondta, hogy lábon kihordtam.

– És?

– És? – hor­kant föl, mintha való­ban az élete lenne a tét. – Mit csi­nálsz, ha gya­log­lás köz­ben szív­in­fark­tust kapok?

– Most hülyés­kedsz? – alig hit­tem a fülem­nek. – Fogom a kezed, amíg kiszen­vedsz, egy bokor mögé húz­lak, meg­ke­re­sem a hitel­kár­tyá­dat, és megyek tovább...

Krup­nyek ápri­lis köze­péig elő­ho­za­ko­dott még túl­súly miatt fel­da­gadó bokák­kal, bár­mi­kor újra lecsapó gye­rek­kori nap– és pol­le­nal­ler­gi­á­val, spa­nyol­nát­há­tól való féle­lem­mel, és végső érv­ként elő­ke­rült egy „Amúgy is kizárt dolog, hogy jót tenne a gerinc­fer­dü­lé­sem­nek egy 10 kilós háti­zsák!” is.